Emma (Jo Ellen Pellman) középiskolás lány egy dolgot szeretne: jól érezni magát az iskolabálon. Pechjére azonban élete úgy alakult, hogy a saját neméhez vonzódik és bár meglenne a maga partnere a nagy eseményre, a szülők együttesen elintézték, hogy - tekintettel a heteroszexuális diákokra -, lefújják a bált. A szegregáció híre eljut egy maroknyi leírt Broadway-színészhez és renoméjuk helyreállításának érdekében felkerekednek és nagy hírverést csapva védelmére kelnek az ifjú hölgynek.
Ryan Murphy filmjének története és alapul szolgáló koncepciója mindenképpen megérdemli a figyelmet, hiszen alapvetően egy jó, nemes ügyért áll ki, mindamellett, pedig mintha valamiféle médiakritikát is próbálna megfogalmazni. Emma története a másság elfogadását és saját magunk felvállalását hivatott erősíteni, míg a Broadway-színészek képbe kerülése valami komplexebb kérdéskört szeretne körbejárni (mintegy felteszi a film azt a kérdést, hogy mennyire őszinte és szívből jövő a celebek bizonyos ügyekbe való beleállása).
A The Prom - A végzős bál tipikusan az a film, ami jó eséllyel fogja a legtöbb embernél kivágni a biztosítékot, hiszen Murphy stílusa rendkívül tolakodó, ormótlanul giccses és nem ismer semmilyen határt. Az egyik legszembetűnőbb példa erre a játékidő, amely a maga bő két órájával bőven átlépi azt a láthatatlan határvonalat és semmilyen indokot nem tud felmutatni, hogy miért nyújtsa ki magát ilyen hosszúra - ez pedig nagyjából borítékolható volt az első tíz-tizenöt percben. Nagy problémája a filmnek ezen túl, hogy cselekményvezetés és karakterábrázolás szempontjából bosszantóan csapongó és felületes. Erre pedig - legyünk őszinték - nem szolgálhat mentségül az sem, hogy amúgy "csak" egy feel-good zenés komédia szeretne lenni az elfogadásról. Egyértelműnek tetszik, hogy alapvető célja lenne a The Promnak az, hogy Emmát és az ő személyes drámáját kövesse és ezt, ha nagyvonalakban ugyan meg is teszi, folyton megszakítja a Broadway-színészek viccesnek szánt (de többnyire humortalan) betéteivel és a Meryl Streep-James Corden alkotta páros nárcisztikus megnyilvánulásaival.
Streep ugyan vidáman elbohóckodik ebben a szerepben, ám a forgatókönyv átgondolatlansága révén éppen csak a film második felében kezd jellemileg kidomborodni, ezen a ponton azonban egész egyszerűen vontatottá, unalmassá és érdektelenné válik az ő történetszála és szerelmi drámája a Keegan-Michael Key által alakított iskolaigazgatóval. A cselekményvezetés ezt illetően egy időre el is kanyarodik Emma problémájától, amivel ironikusan pont az egyik korábbi, Dee Dee (Streep) által dalbetétben megfogalmazott krédót veszi semmibe (azaz, ennek a történetnek nem azokról a sztárokról kellene szólnia, akik az elnyomottak védelmére kelnek). Természetesen fontos egy történet elmesélésekor, hogy ne feledkezzünk meg a mellékszereplőkről, de itt ténylegesen azt éreztem, hogy a sztori az aránytalanság terhe alatt roskad össze. Egy ilyen téma pedig pláne igényli azt, hogy szem előtt tartsa a történetmesélő az igazán fontos dolgokat (tehát: Emmát, az ő másságát és azt, hogy miként viszonyulnak ehhez az osztálytársai). Ennek, valamint az általános komolytalanságának köszönhetően a dráma elsikkad és nincs, ami igazán közel hozza azt hozzánk, nézőhöz.
Murphy mindeközben valahogy irigylésre méltó lelkesedéssel ontja magából a zenés betéteket, amelyek flitteres/rózsaszín árnyalatban támadják érzékszerveinket - amelyek azonban igyekeztek változatosak lenni. Függetlenül attól, hogy ezek a dalok kevésbé okoztak dallamtapadást, a musical-rajongó énem csak fellelkesedett és - be kell valljam - élvezte a látottakat. Még úgy is, hogy sokszor már én magam is úgy éreztem, az a bizonyos giccs- és primitív-faktor bőven kileng. Mégis, van abban valami kendőzetlen, pofátlan báj, hogy Andrew Rannells egy plázában próbál énekelve, dalolászva meggyőzni keresztény homofób fiatalokat arról, hogy miért is képmutatás a gondolkodásmódjuk. Alapvetően buta jelenet, a dal se túl jó, de annyira lelkes és annyira nem szégyelli magát, hogy haragudni se lehet rá nagyon. Ez pedig lényegében ráhúzható az egész filmre. És akkor még nem is beszéltünk a film végi össznépi összeborulásra és táncra, mely során végül minden probléma maradéktalanul megoldódik. Ahogy Alvy Singer mondta az Annie Hall-ban: "Bár ilyen egyszerű lenne a való élet is." Persze a mesékre, az egyszerűségre, a happy endre szükségünk van, de megint, a gond ott rejlik, hogy a filmet átható attitűddel és hangvétellel bagatellizálta, illetve elnagyolta a központi konfliktust. Ezt pedig nem szabadott volna megengednie magának.
Összességében tehát minden jó szándéktól függetlenül egy kevésbé sikerült alkotásként tudok erre a filmre gondolni. Karakterábrázolása és konfliktuskezelése egyaránt félkésznek hat, a remek színészek pedig hiába tesznek meg mindent, inkább csak asszisztálni tudnak ehhez a giccstengerhez. Fél órával rövidebb játékidővel talán ébren maradt volna az érdeklődésem (bár az se oldott volna ugye meg minden problémát), így azonban még ezzel is meg kellett küzdenem. James Corden pedig a Macskák után borítékolhatóan ismét sokakból fog kiváltani erős allergiás reakciót.