Évadkritika: The Society - 1. Évad

|

"Ha meg akarod ismerni egy ember igazi jellemét, adj a kezébe hatalmat." - Abraham Lincoln

Márpedig az egyik legnagyobb hatalmat még mindig a szabadság jelenti. Tinédzserként alig várjuk, hogy kikerüljünk a szüleink, a tanáraink gyámsága alól és a saját magunk urai legyünk. Aztán szép fokozatosan rájövünk, hogy mindez számos szempontból illúzió, hiszen sokkalta nagyobb felelősség hárul immár a vállunkra, nem bújhatunk el a korunk, a szüleink háta mögé és felelősséggel tartozunk a munkánk, a beosztásunk, a párkapcsolatunk iránt éppúgy, mint a társadalomban elfoglalt szerepünkért. Ám mi van akkor, ha több száz tinédzser egyszer csak felnőttek nélkül marad, mindenféle szabályozás, társadalmi norma nélkül? Erre keresi a választ a Netflix egyik legújabb sorozata, a The Society.

Hirdetés

Adva van egy jómódú, idilli, New England-i kisváros, West Ham, amelyet valamilyen megmagyarázhatatlan okból jó ideje éktelen bűz fojtogat. A városka 16-17 éves tinédzsereit elküldik egy kiadós táborozásra, azonban egy földcsuszamlás miatt visszafordulnak, mire viszont visszaérnek, mindenki más eltűnt rajtuk kívül. Internet nincs, de áram és telefonvonalak (és előfizetések) vannak, miközben az egész települést végeláthatatlan erdő vette körül hirtelen. Mi a hormontúltengéses tinik első dolga ezek után? Természetesen egy kiadós bulizás, azonban az ezt követő kijózanodás után rá kell jönniük, hogy szükségük van bizonyos normákra, szabályokra, hogy túléljék a mindennapokat. És ezek a szabályok, kötöttségek értelemszerűen nem mindenkinek tetszenek: az életben maradáshoz nem feltétlenül elég az, ha a suli legnépszerűbb csaja voltál, a legjobb hátvéd vagy a focicsapatban, vagy tieid a legmódosabb szülők. Ennél fogva hamar felüti a fejét nemcsak a féltékenység vagy a hatalomvágy, hanem a halál és a gyilkosság is, aminek büntethetőségét éppúgy meg kell tanulniuk ellátni, mint az orvosi vészhelyzetekét. Közben pedig természetesen tombolnak azok a bizonyos hormonok is.

Hirdetés

A széria besorolásánál nem hiába szerepel a "tinédzser" és a "szappanopera" kategória is, ami sokak számára nyilván elrettentő lehet, ugyanakkor ezek értelemszerűen a koncepció velejárói. Tiniként mindent intenzívebben élünk meg: egy zenét, egy csókot, egy biztató félmosolyt, vagy egy heveny visszautasítást. Ugyanakkor ekkor, ezen impulzusok által kezd el megszilárdulni a jellemünk, hogy kik is vagyunk valójában, merre is tartunk tovább az életben. Azonban egy ennyire szélsőséges helyzet a legjobbat hozhatja ki az emberekből, vagy a legrosszabbat, különösen akkor, ha nincsenek ott azok a bizonyos felnőttek, akik kicsit is útba tudnának igazítani bennünket.

A készítőket jól láthatóan ez ragadta meg leginkább ebben az alapkonfliktusban, amely kapcsán okkal ugorhatnak be mindenkinek az olyan címek, mint A legyek ura, az A búra alatt, vagy a The 100, esetleg a Lost. A showrunnereket, Christopher Keysert, valamint a nem egy epizód dirigálásáért felelős Marc Webbet (500 nap nyár, A csodálatos Pókember 1-2, Az ajándék) szemmel láthatóan nem különösebben érdekelte az egész mögött meghúzódó rejtély - a legnyilvánvalóbb nyomot a második rész helyett a kilencedikben kezdik el feszegetni - és elmondásuk szerint is csak halvány elképzeléseik vannak a megoldásra, amit esetlegesen egy második évadban már jobban bemutatnának. Ami esélyes, lévén a sorozat elég népszerű tudott lenni a fiatalok körében az olyan riválisok mellett, mint a Riverdale vagy a Sabrina, hogy a CW szuperhőssorozatait már ne is említsük. 

Hirdetés

Mert hasson bármilyen furcsának is, a The Society egyik legfőbb erénye tényleg az, hogy nem használja ki a koncepciójában rejlő misztikumot, nem annak okait firtatja, hogy mi történt, hogy hol vannak a felnőttek, hanem egy gimi mikroközösségét helyezi nagyító alá, szabályok és korlátok nélkül egy lényegesen nagyobb területen. Webb pedig már Peter Parker kezdeti szárnypróbálgatásai közepette is bizonyította, hogy érti a tinédzserek, az ifjak lelkületét (ez a zenehasználatban most is kiütközik), márpedig itt fiatal szereplői sok mindent hoznak magukkal, van aki otthonról, van aki pont az iskolai megszégyenítésekből és van, aki elfojtásokból. És pont ezek az amplitúdók határozzák meg az éppen formálódó társadalmuk alakulását: hogy hogyan alakítják ki a társadalmi hierarchiájukat, hogyan állnak hozzá olyan kérdésekhez, mint a fegyvertartás, az önellátás, a szolidaritás, vagy a halálbüntetés. Sok érdekes és izgalmas téma, amely pont ezért tud hatásos lenni, mert látjuk (feltéve ha látjuk idősebb fejjel), hogy tinédzserként mi hogyan cselekedtünk volna, hol helyezkednénk el.

Hirdetés

Azonban a 10 részes évad ennek ellenére sem tud érdemben kiemelkedő lenni hasonszőrű társaihoz képest. Egyrészt a fent említett témákba - egy tinédzserhez méltóan - inkább csak belekap, minthogy érdemben végigvinné őket. A másik probléma, hogy a szezonnak - noha izgalmas ponton fejezi be - egyfajta bevezető jellege van: a súlyos konfliktusokból még nem sokat kaptunk, túl sok szereplőt kell mozgatnia, akik közül nem egy mind küllemre, mind játékra feledhető - ez leginkább az olyan előtérbe tolt szereplőknél bosszantó, mint Will (Jacques Colimon), vagy a több potenciállal rendelkező Kelly (Kristen Frøseth) - így egy részük nevét még az évad végére sem jegyezzük meg. Van, akit a szerepe nehezen tesz igazán szerethetővé, mint Allie (Katherine Newton), vagy önsajnálat címszó alatt parkolópályára helyez, mint Alex Fitzalan Harryjét. A kötelező "ki-kivel jön össze, vagy ki-kit hagy ott" tinirománcok is sokszor pont ebből kifolyólag érdektelenek tudnak lenni, amiket viszont szerencsére nem húznak sokáig és felüdülést jelentenek köztük az olyan karakterek, mint az önnön kiszolgáltatottságától és félelmétől szenvedő Elle (Olivia DeJonge), az irritáló pszichopata Campbell (Toby Wallace), a boldogsága vágyó süket Sam (Sean Berdy), vagy a már nem csak a Netflix, hanem a stábtagok által is felismert, okkal közönségkedvencnek titulált Grizz (Jack Mulhern első tévés szerepében megnyerő).

Annak idején Mike Newell, a Harry Potter és a Tűz Serlege rendezője mondta egy a film kapcsán adott interjúban, hogy ezt a korosztályt, a szereplőket már nem ártatlan gyerekeknek, hanem előkészületben lévő, rohadék felnőtteknek látja, ennek igazságtartalmát pedig a The Society is fájdalmasan aláhúzza. Ugyanakkor részben pont tiniközege miatt is csapongó, kiegyensúlyozatlan ez a bemutatkozás, amiben viszont megvan a potenciál, hogy (szigorúan a saját keretei között) remek sorozat legyen, amennyiben megszabadul a felesleges és érdektelen karakterektől, vagy legalább izgalmassá teszi őket, az érdekeseket pedig előtérbe helyezi, a súlyuknak megfelelően kezeli. Röviden: kicsit még érnie kell.

The Society - 1. Évad

Kinek ajánljuk
  • Ha A legyek ura az egyik legkedvesebb könyvünk!
  • Amennyiben érdekel minket az emberi természet működése!
  • Akik érdekesnek találják a tinik világát!
Kinek nem
  • Akik rejtélyekre vágynak!
  • Ha lábrázást kapunk a tiniktől...
  • Vagy csak elfelejtettük milyen is annak lenni!
Hirdetés
X

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.