Túlzás nélkül a képregényfilmes rajongásom legnagyobb csalódásaként éltem meg a remek előzetesekkel és különleges koncepcióval kecsegtető Öngyilkos Osztagot 2016-ban. Nem véletlenül rándult görcsbe a gyomrom az új rész (reboot? remake? folytatás?) legelső promóciós anyagai láttán, amik teljesen a '16-os förmedvényre emlékeztettetek. Persze James Gunn író-rendező neve a két A galaxis őrzői film után némi bizakodásra adhattak az okot. Hisz ha valaki, ő aztán pontosan egy ilyen projekt élére született - gondoltam én legalábbis. Nos, szerencsére igazam lett, és ezúttal valóban kézhez kaptuk azt az Öngyilkos Osztag csapat filmet, amit már 2016-ban is megérdemeltünk volna.

"Don't get too attached" szlogennel reklámozta Gunn és a marketingcsapat a filmet, ami elsőre könnyedén tűnhetett üres ígérgetésnek - viszont te jó ég, alaposan be is váltották. Nem fogok sok szót ejteni a cselekményről, több okból is: egyrészt nem kívánom azt a pár csavart vagy halált sem lelőni, sem pedig utalni sem rájuk. Másrészt a cselekmény maga nem is túl bonyolult: egy szigeten zajló belpolitikai konfliktus közepette kellene egy titkos, tudományos projektről infót szereznie a csapatnak - közben viszont nyilván kiömlik az a bizonyos. A cselekmény talán csak egy ponton ül le túlzottan (ezek a részek egyébként Harley-hoz és a szigetet uraló hatalomhoz köthetők), de összességében dinamikusan, jó ütemben halad előre a film.

Mondanám, hogy a cselekmény helyett így inkább a pozitívumokkal kezdem a kritikát, de hosszú idő után végre abban a kényelmes helyzetben lehetek, hogy kvázi csak jó pontokat tudok említeni. Az első filmből hiányzó "A piszkos tizenkettő" feeling és a karakterek feláldozhatósága itt aztán maximálisan átjön, már az első másodperctől hullanak a csapattagok, mint a legyek. (Ráadásul még egy-két olyan is, aki őszintén meglepett, hogy ki merték írni.)

A karakterek közti interakciók pazarak, szinte mindenki kap reflektorfényt, és - ADTA A JÓ ÉG - a "család" effektus teljesen kimarad a filmből. Van egy-két fontosabb karakter, akiknek az apjukkal/lányukkal való viszony előkerül és fontosabb szerepet játszik, de Diablóhoz hasonlóan nem fogja hirtelen valamelyik idióta családjának tekinteni ezt a pár pszichopata gyilkost. A kiemelkedők között találjuk természetesen Idris Elba Bloodsportját (akiről lerí, hogy csak azért került bele egyébként a filmbe, mert Will Smith nem ért rá, de sebaj, mert tényleg jó benne), John Cena Békeharcosát (aki saját sorozatot is kap az HBO Maxon), David Dastmalchian Pöttyösét (...), az első nagyobb amerikai szerepében debütáló Daniela Melchior Patkányfogó 2-jét... és persze KING SHARKOT. Számomra egyébiránt Rick Flag karaktere is dimenziókkal érdekesebb itt, mint az eredeti filmben, illetve Harley is pont a megfelelő mennyiségben lett használva - nyugi, aki attól félt, hogy túl fogják tolni, az megnyugodhat.

A film hangulata egyébként tényleg egészen egyedi és különleges a képregényfilmek széles felhozatalában. Természetesen a Deadpool vagy a The Boys után nem újdonság ez a fajta szórakoztatás, de ilyen monumentális skálán, ennyi karakterrel és ekkora költségvetéssel tényleg egy roppantul üde színfolt a képregényfilmek tengerében. Egyszerre iszonyatosan grafikus és erőszakos, viszont ugyanakkor piszok vicces és pont annyira veszi komolyan magát, amennyire kell. Tényleg volt egy-két "aztaku..." típusú pillanat a filmben, ami mind a képregényfilmekből, mind az utóbbi évek blockbustereinek felhozatalából hiányzik. Ugyanakkor minden elborult ötletre jutott egy-két olyan szebb karakterpillanat, ami ugyan nem fog egy drámai Oscarért sem sorba állni, de egyrészt ez nem is elvárás, másrészt pedig egy ilyen nyári popcorn filmben tökéletesen hozza azt a szintet, amivel szívesen tudunk azonosulni. (Vagy talán már sajnos annál többet is, végignézve az előző pár kritikámon.)

Két negatívum jut igazából csak eszembe, az egyik a már szóban forgó politikai hatalom, avagy a film látszólagos gonoszai - na, nekik a motivációjuk aztán tényleg kimerül a világuralom szintjén, szóval nem ők fogják megváltani ezt a képregényfilmes gyerekbetegséget. (Hozzátenném viszont, hogy a titkos projekttel és a mögötte álló valós motivációkkal kapcsolatban előkerülnek a film vége felé olyan elvi viták, amik azért lényegesen árnyalták a képet.) A másik, hogy párszor ugyan (főleg Patkányfogó 2 karakterénél) remekül használja Gunn a "mutasd, ne meséld" technikát a karakterek bemutatását illetően, de sajnos több az olyan eset, amikor a szánkba rágják egy-egy karakter háttérsztoriját. (Utolsó belerúgásom a 2016-os verzióba, ígérem: ez még mindig jobb, minthogy zenés montázsvideót nézzek a film legelején, amit az előzeteseket vágó srácok készítettek...).

Igazából James Gunn szelleme átjárja a film szinte minden képkockáját, ezen a filmen tényleg érezni, hogy volt mögötte vízió, koncepció, stílus és a forrásmatéria ismerete egyszerre. Látvány tekintetében is számtalan kreatív megoldással találkozhatunk, egyszerűen jól néz ki a film, na. Belevaló, tökös, stílusos, egyedi, nagyon, NAGYON hiányzott már egy ilyen.

Mi a bánatnak koptatom még itt tovább a már amúgy is eléggé kopott billentyűzetemet? Csak a kedves Olvasó drága idejét rabolom, tessék moziba menni! Ha csak egy akció/szuperhős mozit vállalsz be idén nyáron, az tényleg ez legyen. Bízz bennem, láttam a többit.