A 17. és a 19. század között Dahomey királysága volt az egyik legvirágzóbb nyugat-afrikai nagyhatalom, ami elsősorban nőkből álló hadseregéről, a mindössze 3-4000 főt számláló Agojie-ról volt híres. Európai körökben amazonoknak is nevezték őket, ezzel is utalva az ókoriakhoz fogható harcedzettségükre és kíméletlenségükre. Gina Prince-Bythewood (A halhatatlan gárda) új filmje, a The Woman King - A harcos a Dahomey királyságba kalauzolja el a nézőt, ahol egy személyes(nek szánt) történeten keresztül mutatja be az Agojie csatározásait és működését.
Nawi (Thuso Mbedu) miután több alkalommal ellenáll a szülei által előszeretettel szorgalmazott kényszerházasság intézményének, a királyi udvarba kerül, ahol az Agojie-k kötelékében nevelkedik. Eközben megismerjük a katonai alakulat vezetőjét, Nanisca tábornokot (Viola Davis) és Ghezo királyt (John Boyega), akik az Oyo Birodalom fenyegetésére próbálnak megoldást találni. Az Oyok ugyanis amellett, hogy anyagi függésben tartják Dahomeyt, európai rabszolgakereskedőknek szállítanak fekete hadifoglyokat a környező királyságokból.
A The Woman King egyrészt lerója tiszteletét Afrika gazdag történelme előtt, másrészt utópikus traumafeldolgozást tár a néző elé. Utópikus, mert bár a történet a 19. században játszódik, a hangvétele és a kimenetele mégis sok szempontból egy alternatív, kilúgozott valóság képét sugallja. A történelmi kontextus adott, de mindez csupán körítés, a lényegi narratíva karakterszinten próbál egy történetet elmesélni. Nem is feltétlen alapvetés, hogy történelmi hűségében kikezdhetetlen legyen egy játékfilm, viszont ez esetben a dramaturgiai építkezésben kellene maradandót alkotnia. A probléma, hogy a The Woman Kingnek ez csak hellyel-közzel sikerül.
Nanisca karakterében egy reformer megtestesítőjét ismerjük meg, aki igyekszik felhívni a figyelmet a királyságra leselkedő veszélyekre és a vezetés hibáira. Hangot emel a rabszolgakereskedelemben való részvétel ellen (Dahomeynek ugyanis, hasonlóan Oyohoz, ez volt az egyik legfőbb bevételi forrása), hadseregében kvázi safe-space-t teremt a nőknek, ahol védve vannak a társadalmi elnyomástól, és persze szabadságharcosnak sem utolsó. Ennek ellenére a film mégsem éri el azt, amit szeretne a karakterrel: Naniscát a döntéseiben túlnyomórészt az érzelmei vezérlik, melyek egy bizonyos szintig szükségesek, ám vezetőként hosszabb távon nem egy életbiztosítás.
Bythewood filmjével az a másik fő gond, hogy túl sok mindent akar bemutatni. Félreértés ne essék, az alapkonfliktus könnyen felvázolható és követhető, de a cselekmény mégis szerteágazóbb, ami miatt aztán sokkal nehezebb érzelmileg belehelyezkedni a narratívába. Először figyelemmel követjük Nawit, majd a fókusz ráterelődik Naniscára, ám eközben az Agojie működését és a rabszolgaság kérdéskörét és boncolgatni próbálja a film mind afrikai, mind európai szempontból, melyek közül kizárólag a rabszolgakereskedelem afrikai vonatkozásait képes érdekesen tematizálni. Az Agojie hírhedt kiképzéséből csupán rövidebb szekvenciákat kapunk, a (központi)szereplők közötti párbeszédek klisések, az akciójelenetek pedig bár jól megkoreografáltak, nem elég húsbavágóak.
A The Woman King a felületessége miatt gyorsan feledésbe fog merülni, annak ellenére, hogy a lehetőség megvolt egy izgalmakkal teli, fiktív elemekkel tarkított történelmi eposz elmesélésére. El lehet azon lamentálni, hogy mit hozott volna ki egy ehhez hasonló alapanyagból egy Ryan Coogler, ám ezúttal A halhatatlan gárda direktora ült a rendezői székben, ami talán nem a legjobb ajánlólevél.
