A Transformers: War for Cybertron Trilogy első szezonját alaposan bevizsgáló kollégámhoz hasonlóan a Transformers franchise számomra is a gyermekkorom egyik legmeghatározóbb produktuma volt, így talán elöljáróban nem lövök le túl sokat azzal, hogy jó Autobothoz hűen én is hatalmas lelkesedéssel gurultam a tavaly ősszel indult Netflixes Transformers: War for Cybertron Trilogy irányába. Az átlagos Transformers portékához képest meglehetősen sötét és komor hangulat, az Álcák és az Autobotok teljesen új megvilágításba helyezett konfliktusa sok évtized után végre sikeresen visszaterelte a franchise-t abba a nem feltétlenül gyerekeknek szóló irányba, amihez mozgóképen véleményem szerint utoljára maximum az eredeti 1986-os Transformers mozifilmben volt szerencsénk.

Az ígéretes kezdés után nagy reményekkel vágtam bele a Földkelő (Earthrise) címre keresztelt második évadba, amely önmagában véve egy igazi ínyencfalatnak tűnt, elvégre az alakváltók, több évtizedes pályafutása alatt ez idáig nem sokszor találkozhattunk egy olyan alapfelállással, ami közvetlenül a háború utóhatásait, annak végzetes következményeit helyezte volna a középpontba. A történet egyébként majdnem pontosan onnan folytatódik, ahol legutóbb abbamaradt. Optimus Prime és Autobotjai a hideg űr végtelenjében sodródva tehetetlenül várják sorsukat, miközben az örök szikra nélkül maradt, ezzel együtt pedig halálra ítélt Cybertron szép lassan tényleg a halál birodalmává válik. A bolygó megmaradt kicsinyke erőforrásaiért továbbra is élet-halál harcot vívó maréknyi - a Cybertronon maradt - Autobot és a Megatron vezette szintén megtizedelt Álcák minden eddiginél aszimmetrikusabb összecsapásai még az első etapnál is keményebb morális kérdéseket vetettek fel mindkét frakció felelősségét illetően, melyeket sajnálatos módon az újfent hatszor húsz percnyi játékidő behatároltsága miatt most sem sikerült kellően elmélyíteni.

Márpedig ha az első szezonban látható Megatron konkrét népirtásra vonatkozó tervei nem lettek volna önmagukban eléggé kegyetlenek, az írógárdának még ezt is sikerült fokoznia egy a kannibalizmus helyi megfelelőjének tekinthető rövid, ám annál megrázóbb történetszállal, amelyben Megatron némi hezitálás után konkrétan a halálba küldi megannyi sebesült, ám a végsőkig lojális katonáját a saját maga és csapata túlélése érdekében. Ez a hideg logikával talán alátámasztható, viszont minden más szempontból nézve zsarnoki húzás önmagában megért volna egy teljes epizódot, és ez ráadásul csak egy azok közül önmagukban komplex szálak közül, amik végül azért sikkadnak el, mivel az alkotók csak úgy megállás nélkül dobálják be a Transformers mitológia fontosabbnál-fontosabb szereplőit.

Különösebb spoilerek nélkül maradjunk annyiban, hogy akik tudják, hogy mi fán teremnek a Quintessonok, vagy ne adj isten tisztában vannak vele, milyen kapcsolat áll fenn Unicron és Megatron közt, nos ők biztosan elégedetten fognak csettinteni, ám az egyszeri nézők valószínűleg inkább értetlenkedve vakarják majd a fejüket, hogy eme alakváltó, meg az a másik alakváltó miért is annyira fontos a cselekmény egésze szempontjából.

Bár magyarázatokat kapunk a felbukkanásukra, ez továbbra sem változtat azon a tényen, miszerint annyi minden történik oly rövid idő leforgása alatt, hogy ennek következtében még ebbe a hat részbe is képes volt becsúszni egy-két töltelék érzést keltő epizód. Ennek pedig a legnagyobb vesztese egyértelműen Optimus Prime karaktere. Az Autobotok bűntudattól, és egyre több kétségtől gyötört vezetőjével hiába játsszák el a nagyon is klasszikusnak nevezhető Megatron vs. Optimus pillanatot, hiába adta magát a lehetőség, hogy az írók egyre jobban a morális szürke zónába taszítsák utóbbi figuráját, ehelyett azok inkább megelégedtek azzal, hogy amilyen gyorsan csak lehet, le is zavarják a két fővezér közti kényszerű eszmecserét. Nagy kár érte, amin az Optimus hangját szolgáltató Jake Foushee a többi szinkronhanghoz képest továbbra is kifejezetten erőtlennek érződő színészi játéka sem képes javítani.

Vérbeli Transformers rajongóként fájó szívvel kell leírnom, de a Transformers: War for Cybertron Trilogy középső fejezete bármennyire is igyekezett még mélyebbre ásni az alakváltók rendkívül gazdag háttér történetében, a nagy fináléra való felkészülésen és néhány érdekes koncepció beemelésén kívül egyszerűen nem képes több lenni annál, mint ami valójában: egy önmagában, de a trilógia részeként vizsgálva is rendkívül középszerű, néhol borzasztóan vontatott második etapnál, aminek ugyan megvannak a maga nagyszerű pillanatai, ám egyetlen fényes anyacsavar még nem hozza rendbe az amúgy végzetesen berozsdásodott összképet.