Sam Hargrave kaszkadőrből avanzsált rendezővé, ami nem rossz előjel, hiszen a John Wick filmeket is jegyző Chad Stahelski is ezt a szakmát űzte egykoron. A kimenekítés mégis azzal hívta fel magára a figyelmet (Chris Hemsworth mellett), hogy a Marvel univerzum legnagyobb szabású filmjeit dirigáló Anthony és Joe Russo dolgozott rajta producerként, ez utóbbi pedig egyúttal a forgatókönyvért is felelt.
Bangladesben járunk, ahol az egyik drogkartell vezérének fiát elrabolják. Tyler (Chris Hemsworth) zsoldosként az efféle ügyekre szakosodott, így a busás fizetség reményében, csapatával meg akarja szöktetni a fiút. Ehhez azonban a rivális gengsztereknek is van néhány keresetlen szava.
Nem voltak előzetes elvárásaim, egy szimpla akciófilmre számítottam, ami a kategóriáján belül állja meg a helyét. Manapság ezt sem egyszerű teljesíteni az egy kaptafára épülő zsánermoziknál, de Hargrave láthatóan nem ma kezdte a szakmát. Rendezési stílusán érződik, hogy bőven van hova fejlődnie, de amikor a műfaji sajátosságokat kell csillogtatni, akkor nagyon él a direktor. Erről azonban kicsit később, először vizsgáljuk meg tüzetesebben, hogy milyen maga az alapanyag. Nos, kissé jellegtelen. A felütés két dologban különbözik a milliószor látott recepttől. A helyszínben, illetve abban, hogy jelen esetben egy drogbáró családtagját kell megmenteni, nem valami fontos kormányemberét. Ez utóbbi teljesen irreleváns az élmény szempontjából, a bangladesi szetting ellenben kiválóan működik. Dakka nyomornegyedeinek világa, az utcák zsúfoltsága, a mocsok, mind nyújtanak egyfajta egyedi hangulatot és feldobják az összképet. Üdítő, hogy nem valamelyik unásig ismert világvárosban járunk, hanem egy kifejezetten ritkán látott környezetben.
Ezt leszámítva A kimenekítés mellőzi az autentikusságot, szinte minden tekintetben. A történet olykor akar szólni valamiről, de esélye sincs rá, hogy néhány gondolatmorzsánál többet közöljön. A karakterek sablonosak, hősünk képtelen szabadulni a családi traumától, ezért az erőszakba menekül, de a szíve kétségtelenül a helyén van. Az őt üldöző ex-kommandósról is kapunk egy gyorstalpalót, de ezek a mellékszálak kvázi funkciótlanok. Érthető, hogy nem akarnak a non-stop zúzásra építeni, de a lassabb, lelkizősebb jelenetek csak megakasztják a tempót, dramaturgiailag viszont nem hatásosak. Itt mutatkozik meg Hargrave már említett rendezői tapasztalatlansága, mert noha próbálkozik tisztességgel, de a hiányzó érzelmi csúcspont, netán a teljes mértékben felesleges zárójelenet is azt bizonyítják, hogy inkább abban jeleskedjünk, amiben jók vagyunk. Ez pedig nem más, mint az akció. Minden egyes bunyó, tűzpárbaj magán viseli a kaszkadőrkoordinátor keze nyomát. Remekül koreografált erőszakos balett, mely helyenként a már említett John Wick profizmusát idézi, sőt olykor túl is lép rajta. Bő fél óra elteltével kapunk egy nagyjából 10-12 perces "vágatlan" üldözést, ami kétségtelenül a film csúcspontja. Az a szintű intenzitás párját ritkítja a műfajban, de szerencsére a többi hasonszőrű jelenet is messze átlag feletti.
A kimenekítés ennek fényében nagyjából azt hozta, amire számítani lehetett. Egy végtelenül egyszerű műfaji filmet, melyben a történet és a karakterek másodhegedűsök a tűz és ökölharcok mellett. Nem váltja meg a világot, számos helyen bele lehet kötni, de a tökössége, keménysége és intenzitása elviszi a hátán. Ha minden modern akciófilmnél ez lenne a minimum színvonal, egy rossz szavunk nem lehetne a zsánerre.
