Roman (Arnold Schwarzenegger) egy ukrán gyökerekkel rendelkező amerikai állampolgár, aki már tűkön ülve várja, hogy felesége és áldott állapotban lévő lánya hazatérjen az európai kiruccanásból. A férfinek viszont az egyik legborzasztóbb hírrel kell szembesülnie, amit ember csak kaphat: egy légi katasztrófa miatt soha többé nem ölelheti meg szeretteit. Mindeközben a film hirtelen szálat vált, és egy lelkiismeretes légiirányító, Jacob (Scoot McNairy) szemszögéből láthatjuk, ahogy véletlen eredmények sorozata és egy pillanatnyi figyelmetlenség hogyan vezethet olyan tragédiához, mely emberek százainak teszi tönkre az életét.
Az Utóhatás nagy dobása természetesen az osztrák legenda, Arnold Schwarzenegger felvonultatása, aki a 2015-ös Maggie után ismét egy drámai szerepet ölt magára, a szó legszorosabb értelmében. Elliott Lester harmadik komolyabb rendezése (ha Selena Gomez videó klipjét nem számoljuk) bizony egy vidám pillanattal nem örvendezteti meg a nézőt, lévén a film koncepciója nem más, minthogy bemutassa azt a két elemi fájdalmat, ami még a legerősebb lelkeket is képes romba dönteni. Roman gyakorlatilag mindent elveszít felesége és gyermeke halálával, ami értelmet adott mindennapjaik, a férfi pedig kétségbeesetten szeretné, ha nem vaskos csekkekkel próbálnák elhallgattatni, hanem hogy valaki álljon ki a nyilvánosság elé, és kérjen bocsánatot a tönkretett életekért. A film konfliktusát mégis annak a Jacobnek a sorsa fogja szolgáltatni, aki szinte egyedüli bűnbakként kell, hogy szembenézzen az embertelen helyzettel.
Az Utóhatás alapanyagában minden megvolt ahhoz, hogy az év egyik legkíméletlenebb drámáját hozza el a mozikba, ám Lester csapongó, felületes rendezése és Javier Gullón egysíkú forgatókönyve egyszersmind teljesen ellehetetlenítette a film kibontakozását. Az első, és talán legszembetűnőbb probléma Roman karakterével volt. Mindenki kedvenc Schwarzija kegyetlenül próbálkozott, ha vákuumban nézzük, élete egyik legnagyobb alakításáról beszélünk, ám ha félretesszük alapvető emberi empátiánkat, közel lehetetlen volt érdemben együtt érezni és szimpatizálni karakterével. Elsősorban azért, mert tényleges játékideje eltörpült McNair Jacobja mellett, másodsorban pedig azért, mert szerencsétlen Roman szájába legjobb esetben is egy jól megírt mondatot adtak, ami enyhén szólva sem segítette elő, hogy az ukrán férfi fájdalmát igazán átérezhessük. Ami még ennél is kellemetlenebb volt, az a tény, hogy hiába egy csak másfél órás produkcióról beszélünk, az Utóhatás lassabb hangvétele nagyon hamar kiérdemli a "vontatott" jelzőt. Én abszolút pártolom a lassabb, megfontoltabb próbálkozásokat, ám Lester rendezése nagyjából 20 percig képes újat mondani, onnantól pedig a film csak ismétli önmagát.
Aki menti a menthető az nem Arnold, hanem Scoot McNairy, aki relatíve fiatal kora ellenére már most egy piszkosul színes filmográfiával büszkélkedhetett. Az amerikai színész egy rendkívül ösztönös, csontig hatoló alakítást tudhatott magáénak az Utóhatásban, ami a film számos hibájának, üresjáratának és rosszul megírt sorának ellenére is képes volt görcsöt okozni az ember gyomrában. Hiába egy hiba köré összpontosul a film cselekménye, az ember mégis óhatatlanul értékelni fogja mindazon személyek munkáját, akik nap, mint nap életek százaiért felelnek, s még ekkora nyomás alatt is hibátlan munkát végeznek. Borzasztó belegondolni, hogy egyetlen óvatlan pillanat elég a katasztrófához.
Az Utóhatás képes hatni a nézőre, ám sajnos ez a legtöbb, ami elmondható a filmről McNairy és Schwarzenegger pazar alakításai mellett. Elliott Lester rendezése meg sem próbálta kiaknázni a kifejezetten komoly és számos, potenciális mélységgel rendelkező téma lehetőségeit, ami egy olyan alkotást eredményezett, mely a vontatottság mellett nem követ el ordító hibákat, a nézőben viszont a hiányérzet lett az első, ami felötlik a stáblista beúszásánál.