Hirdetés

Vademberek hajszája – Kritika

|

Kis film, hatalmas szív és két imádni való főhős, akikre még hosszú ideig emlékezni fogunk. Mi kell még?

Hirdetés

Sokszor sajnálom, hogy miközben a már szó szerint Asylum hatáskörébe tartozó filmek is mozipremiert kapnak nálunk, addig az ilyen gyöngyszemekre akár éveket kell várnunk, vagy be kell érnünk a DVD forgalmazással, esetleg egy fesztiválon történő korlátozott vetítéssel, mint történt az a Jameson Cinefest alkalmával, még tavaly ősszel. Az eset azért is bosszantó kicsit, mert Taika Waititi már javában a következő filmjét, a nagyszabású Thor: Ragnaröket készíti, és még előző (társ)rendezése,  a Hétköznapi vámpírok is szépen ment nálunk, de persze érthető, hogy előbbi révén a Vademberek hajszája könnyebben eladható. Hiszen míg a dilettáns vámpírok mindennapjait rögzítő mockumentary mind a koncepció, mind a forma miatt hozott annyi érdekességet, hogy az egyszeri moziba járó érdeklődését is felkeltse, addig az új-zélandi vadonban eltévedt gyerek és nevelőapja története már kicsit talán nehezebben találja meg szinopszisa alapján a közönségét, viszont annál könnyebben jut el a szívünkhöz.

Hirdetés

Ha ugyanis mind a vámpírokat, mind ezeket a vadembereket nézzük, szembeötlő, hogy Waititi egy rettentő kreatív és szellemes fazon (szóval érthető, hogy a Marvel miért csapott le rá), aki stílusában talán leginkább Edgar Wrightra emlékeztet: zenehasználatban, az abszurd helyzetek minél természetesebb kezelésében, valamint figurái minél nagyobb szívvel és lélekkel való felvértezésében. Jelen esetben máris kapunk két zseniális, évek múltán is emlékezetes karaktert: Ricky Bakert, a 13 éves, túlsúlyos, zűrös múltú, mégis életre való árvaházi gondozottat,aki éppen új családhoz kerül, valamint morózus nevelőapját, Hectort, akivel az új-zélandi vadonban kerülnek vadabbnál vadabb (nomen est omen) kalandokba. Hogy a Ricky-t alakító Julian Dennison ennyire tehetséges, vagy csupán ennyire önazonos szerepével az mindegy is, mert valószínűleg más rendező keze alatt könnyen irritálóvá válhatott volna, de a Barry Crump regényét adaptáló Waititi nem kevés bájjal és szerethetőséggel ruházta fel, így hamar a szívünkbe zárjuk ezt a kölköt, akinek átérezzük az otthon, a család utáni vágyódását.

Ahogy áttudjuk érezni a Sam Neill alakította Hec zsörtölődő, fájdalmakkal, megpróbáltatásokkal teli természetét is. Ebben persze közrejátszik az is, hogy Neill-t - játsszon akármilyen figurát is -képtelenség kicsit sem kedvelni, az ír színész pedig élete egyik legérettebb és legelegánsabb alakítását nyújtja. Párosuk Dennisonnal pedig hibátlan, egyikük sem kerekedik a másik fölé, hanem szépen egészítik ki, majd karaktereik formálják egymást, nem feltétlenül abba az irányba, amelyre mindig számítanánk.

Talán pont ez ragadhatta meg a forgatókönyvet is jegyző Waititit Crump regényében, hiszen számtalan zsáner beli játszadozásra, popkultúrális utalásra ad lehetőséget: utóbbit alkalomadtán ki is mondatja Ricky-n keresztül, máskor viszont nagyon szépen vegyíti apró kis gegekkel, kisebb, a történethez nem, de a film élményéhez nagyon is hozzáadó szkeccsekkel (az egyikben maga Waititi is szerepel, mint pap). Emellett a filmnek akkora szíve van, mint a ház! Míg az egyikben a humor váratlanságán, vagy egészséges abszurditásán szakadsz és próbálsz visszakapaszkodni a székbe, addig a másikban azon kapod magad, hogy könnyekig hatódsz. Mindemellett Waititi nem egyszer rendkívüli vizuális érzékről tanúskodik, és zeneválasztása is kiváló, elvégre amely filmben felcsendül Nina Simonetól a Sinnerman, vagy a legszebb karácsonyi ének, a Carol of the Bells, az rossz film nem lehet.

Persze hibátlan sem. A film időkezelése hagy némi kívánnivalót maga után, hiszen nem érzékelni, hogy a két szereplő hónapokat töltött az erdőben (inkább csak napoknak tűnnek), és elsősorban a külvilág reakciói érzékelteti az idő múlását, míg vannak bizonyos apróságok, amelyeknél okkal vakargathatja a rögrealitáshoz szokott néző a kobakját, de ezek akkor is csak apróságok. A Vademberek hajszája ugyan mind humorában, mind mondandójában (saját magunkért és a másokért való felelősségvállalás, a társadalommal való interakció, vagy annak hiánya) rokona a Hétköznapi vámpíroknak, mégis érettebb, helyenként szellemesebb, szívhez szólóbb annál. Ennél több nem kell egy feledhetetlen filmélményhez.

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Vademberek hajszája

Kinek Ajánljuk
  • Akik szeretik az emlékezetes főszereplőpárosokat!
  • Ha nem vetjük meg a különböző zsánerelemek egyedi mixét.
  • Akik odavannak Új-Zéland szépségeiért a Gyűrűk Ura óta!
Kinek Nem
  • Amennyiben háklisak vagyunk egy film időkezelésére!
  • Ha városi gyerekként annyira nem bírjuk a természetet, hogy egy félfamentes papír lap látványától is rosszul vagyunk!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A Project029 Magyarország Kft. közleménye
Bezár