Charlie Kenton (a most adamantium-mentes Hugh Jackman) egykor profi ökölvívó volt, de 2020-ra a közízlés megváltozott, így az emberek mentek a süllyesztőbe, a helyükre pedig 2,5 méteres óriás robotok érkeztek. Hősünk ment a levesbe (bocs mindenkitől a kajás hasonlatokért), és különböző vidéki búcsúkon és illegális bokszmeccseken versenyezteti aktuális robotját, amit gyakrabban váltogat, mint más a kéthetes zokniját. De az élet közbeszól, amikor volt szerelme halála után a nyakán marad 11 éves fia, Max (Dakota Goyo), akivel beszereznek egy levitézlett robotot, amiben több rejlik, mint amennyi elsőre látszik. Így rövid időn belül a robot-boksz élvonalában találják magukat és mondanom se kell, hogy közben apa és fia is közelebb kerül egymáshoz.

A DreamWorks (és főleg az Executive Produceri székben csücsülő Steven Spielberg) szemmel láthatóan nem tud szakadni az óriás robotoktól. A Mester a Transformers-filmek (kissé érdemtelen) anyagi sikerét látva újabb robot mesét mondat fel velünk Shawn Levy rendezővel (A Rózsaszín Párduc, Éjszaka a múzeumban 1-2, Párterápia), és nem is sikertelenül. Pedig mint a fentiekből is kitűnik, a sztori egyszerű mint a faék, érdekes módon mégis működik. Ez talán abban keresendő, hogy vannak történetek, amelyeket időről-időre el kell mesélni, egy kicsit más köntösben, hogy a fiatalabbak is megismerjék. Lássuk be, hogy Stallone Túl a csúcson című szkander filmjét nem feltétlenül nézné meg egy mai tizenéves (ha csak nem hatalmas Sly rajongó), de ha ezt manapság trendi robotokkal és sztárral tálalják, máris más a leányzó fekvése.

A film hossza is több, mint amit egy ilyen mozitól elvár az ember, ebből viszont sikerült jól kijönnie az alkotóknak. Ebből kifolyólag ugyanis a már említett apa-fiú viszonyt a film - kissé lassú - első felében meglepően élvezetesen, hitelesen sikerült ábrázolni - már ha beszélhetünk hitelességről egy óriás robotos filmben - ez pedig ad egyfajta bájt a mozinak és a bunyókat is jól megkoreografálták.

Shawn Levynek sikerült összehozni egy olyan családi filmet, ami lényegében nem épül másra, csak közhelyekre, és semmi újat nem mond, elvégre láttunk már (és fogunk is még) egymásra találó szülőt a gyerekével, de az egymást püfölő robotok se hatnak az újdonság erejével. Az egész valahogy mégis működik, a két főszereplő jól rezonál egymással és ettől minden bosszantó aprósága ellenére élvezetes tud maradni. Ha nem is - hogy stílszerű legyek - egy acélos mozi, könnyed délutáni limonádénak tökéletesen megfelel.