A nepo baby kifejezést azokra az emberekre használják, akik híres, befolyásos családtagokkal rendelkeznek, így nem kell annyira megfeszülniük, ha be akarnak kerülni bizonyos körökbe. Hollywoodban is akadnak néhányan, Jack Quaid, Maya Hawke, netán Dakota Johnson személyében. Szó se róla, a felsorolt színészek mind tehetségesek, így nem sajnáljuk tőlük a sikert, ám a Vészjelzés esetében akaratlanul felötlött bennem, hogy Zoe Kravitz vajon lehetőséget kapott volna-e rendezőként, ha nincs mögötte némi hátszél.
Frida (Naomi Ackie) pincérnőként dolgozik, elege van mindenből, így amikor a milliárdos Slater King (Channing Tatum) felajánlja, hogy vendégül látja a saját szigetén, kap az alkalmon. A bulizással teli napok után hősünk barátnője nyom nélkül eltűnik és egyre több furcsaság történik az idilli helyszínen.
A Vészjelzés tipikusan az a film, aminek a szinopszisa és kedvcsinálója felkelti az ember figyelmét. Kezdettől fogva tudjuk, hogy valami nincs rendben, sorjáznak a kérdések és folyamatosan gyártjuk a teóriákat. Mi állhat a háttérben, ki mozgatja a szálakat, csak magunkban bízhatunk, vagy vannak szövetségeseink? Az ötlet tehát remek, ugyanakkor nem árt megágyazni a fordulatoknak, fel kell építeni a misztikumot, hogy a feszültség ne engedhesse el a néző kezét.
Szó se róla, nem könnyű feladat ennyi apróságra figyelni, Kravitz bele is bukik. Akadnak kreatív húzásai és a cselekmény első fele működik, de a sokadik ugyanolyan bulijelenet már végtelenül repetitívnek érződik. Tisztában vagyunk vele, hogy minden okkal történik és érdemes figyelni a visszatérő jeleket, ám nem ártott volna egy fokkal feszesebbre vágni az összképet. A reveláció fényében pláne, mely hirtelen érkezik és jóval szimplább, mint hinnénk. Az egyszerűség önmagában nem bűn, de ahogy itt prezentálják, az annál inkább. Kravitz művének szerves része a humor és a megoldást egy kifejezetten vicces jelenetben tárják fel. Igen ám, csakhogy a körül járt téma cseppet sem vicces, a szatirikusnak szánt felhang így nem működik, plusz a Vészjelzés abszolút komolyan veszi magát. Villámgyorsan önmaga paródiájává válik, majd ismét fajsúlyos vizekre kíván evezni - más kérdés, hogy az arányokkal való játék csúnyán elcsúszik.
A felfedett válaszok nem adják meg az elégedettséget, hiányzik a jutalom érzése, sőt, csak még több kérdés merül fel. Rengeteg az ellentmondás, nincs érdemi motiváció, illetve logikailag millió helyen kikezdhető a sztori, ami ebben a zsánerben nem tartozik a megbocsátható dolgok közé. Nehéz úgy belemenni a részletekbe, hogy ne fedjük fel a miérteket, még ha azok elég primitívek is. Egy összehasonlítás azonban nagyon adja magát, a Vészjelzés ugyanis eléggé hajaz a Nincs baj, drágám című, két évvel ezelőtti produkcióra. Hasonlóan ígéretes premissza, magát okosnak gondoló, ám inkább butácska csavarokkal, s nem kevésbé elcsépelt konklúzióval. Kravitz alkotása viszont még ennyire sem éri el a célját, amiről nagyban tehet az egészen botrányos zárás. Részletkérdés, hogy teljesen megalapozatlan és légből kapott, az üzenetértéke viszont egyenesen káros.
Az alkotói szándék tisztán leszűrhető és nem lehet elvitatni, hogy a Vészjelzés egy olyan problémakörről mesél, melyről lehet és kell beszélni. A gond ott kezdődik, hogy mindezt felszínesen, szájbarágósan és hatásvadász eszközökkel kívánja elérni. Véresen komolyan veteti magát, miközben humorral oldaná a feszültséget, holott ezzel annyit ér el, hogy a parodisztikusság határát súrolja. Nincs benne semmi mélység vagy érzelem, pocsékul van megírva és minél többet gondolkodik rajta az ember, annál több hibát fedez fel benne. Az ötlet és az ambíció önmagában nem elég, ha valaki nincs tisztában az alapvető filmnyelvi és szemantikai eszközökkel. Elhangzik a filmben egy mondat, miszerint a felejtés ajándék. Valóban ajándék lenne mihamarabb elfelejteni a Vészjelzést.
