Vannak filmek, amelyekről már a megtekintésekkor tudja az ember, hogy "Ebből bizony kult lesz!". Ezek nem feltétlenül kiváló, avagy hibátlan filmek - pláne nem sikeresek -, de karaktereik, történetük, vagy szövegeik idővel beszivárognak a közbeszédbe. Ilyen például az Oscar, a Ford Farlaine kalandjai (csakhogy vígjáték vonalon maradjunk) és abszolút ilyen mozi a most 15 éves Trópusi vihar is, azzal a különbséggel, hogy még sikeres is volt, hovatovább Oscar-elölésig is vitte.
Ben Stiller mozija előtt persze már előzetesen is ment a hype a találó marketingnek hála (a filmbeli színészek kamu oldalaival például), amiben nem kis szerepe volt már ekkor is a feketére maszkírozott és a szerepben a DVD audiókommentárig maradó Robert Downey Jr.-nak is, aki 2008-ban Vasemberrel és Kirk Lazarus figurájával nyert teljes bűnbocsánatot (és kis híján elismerést az Akadémiától, ha nem az A sötét lovag évében történik mindez) több évnyi eltévelyedéséért. Azonban Stiller mozijának nem "csak" remek szövegkönyve és jól eltalált karakterei jelentik erősségét, hanem hogy messze túl mutat önmagán és tűpontos látleletet ad az Álomgyár nárcisztikus színészeiről és annak képmutatásáról egyaránt.
Tette mindezt úgy, hogy karakterei végig kedvelhetőek, szórakoztatóak maradtak egytől egyig, legyen szó akár a megszállott, a legképtelenebb filmekben is sérüléseket okozó pirotechnikusról (Danny McBride kis szerepben is frenetikus), vagy a nagy lehetőséghez jutó elsőfilmes rendezőről (Steve Coogan hamar elszáll). Ebben persze nem kis szerepe volt annak, hogy Stiller jól ismeri az egész rendszert belülről és már a '80-as évek óta ott motoszkált a fejében a film ötlete, lévén a háborús filmek ekkor élték újabb virágkorukat (mint ahogy azt A szakaszt idéző nyitány is aláhúzza) és maga is járt ekkortájt castingokra,. Hovatovább Steven Spielberg az A nap birodalma mozijából ő is kivette a részét, amelyben az az akkor még kölyök Christian Bale volt a partnere, aki azóta is híres arról a method acting módszerről, amit Downey Jr. karaktere parádésan kifiguráz, noha a színész elmondása szerint az alapot Daniel Day-Lewis, Russell Crowe és Colin Farrell jelentették. Azonban mindehhez Etan Cohen és Justin Theroux segítsége is kellett a forgatókönyvben, no meg Stiller azóta rendezőként magára szedett tapasztalata.
A Nyakunkon az élet című coming of age mozi furcsán ki is lóg az életműből a maga kis függetlenfilmes attitűdjével, de A kábelbaráttal és a Zoolanderrel, azok humorával nagyon is rokonítható mozi a Trópusi vihar, főleg utóbbival, miközben rendezői debütje személyessége is tisztán érezhető rajta. Míg azonban a Kék Acél kalandja egyértelmű paródiája a divatiparnak, amit a közegtől való távolságtartás is eredményezett, jelen esetben az érintettségből fakadóan Stiller a szatíra mellett tette le a voksát, amely amúgy is ritkán látott vendég a filmvásznakon. Stiller pedig azonnal belecsap a lecsóba és a kamu előzetesekkel, valamint reklámokkal nemcsak megadja az alaphangulatot, hanem zseniálisan felfesti a karaktereit is: a zeneiparból átigazolni próbáló rapper (Brandon T. Jackson meglepően jó), a folytatásokkal a karrierjét életben tartó akciósztárt (Stiller alázatosan visszavett magából a többiek javára), a drogfüggő vígjáték színészt (Jack Black volt már jobb is), valamint a díjnyertes színész zsenit (Downey Jr. egyértelműen lopja a showt), hogy a kezdő amatőrről (Jay Baruchel rettentő rokonszenves) ne is beszéljünk, hogy aztán a nyitányban akkora Oliver Stone utánérzést kapjunk, hogy Stanley Kubrick adja a másikat.
Ennek a filmnek a szívét és az erejét (zseniális dialógusai mellett) egyértelműen a figurái adják - nem pedig a sztorija, amely szálkásabb, mint egy egész kárászraj -, akik pont azért rettentő szórakoztatóak, mert sohasem nyomják fullba a kretént (még ha kretének is), és akiken keresztül Stiller egyértelműen látleletet kívánt adni Hollywoodról. Ami tökéletesen sikerült neki! Nemcsak az egoista, mégis rettentő bizonytalan aktorokról, hanem a hamis "igaz" történetekről (Nick Nolte karaktere ezáltal hamar ki is fullad), a már-már barátnak számító ügynökökről (az Owen Wilson öngyilkossági kísérlete miatt az ekkor még javában romkomokban tengődő Matthew McConaughey remek beugró) vagy az agresszív stúdiófőnökökről nem is beszélve. Utóbbi esetében az addig nem éppen öniróniájáról, vagy humoráról híres Tom Cruise zseniális görbetükröt tart Harvey Weinstein elé, ezáltal pedig elegánsan javított az akkoriban a Mariana-árok mélységét verdeső megítélésén.
És ugyan eme mozi egy igazi 100 perces idézetgyűjtemény, amelynek minden mondata éppen annyira arany, mint amennyire maró gúnyrajz az Álomgyárról, amely aktualitásából semmit sem veszített - amire nem kis részt az ÚJ ÉVEZRED LEGJOBB MAGYAR SZINKRONJA (!!!) is rátesz egy lapáttal -, filmként már problémásabb. Ennyi karaktert mozgatni még a rutinosabb direktoroknak is nehézkes, különösen akkor, ha mindegyikükkel mondani akar valamit az alkotó, éppen ezért vannak benne aránytalanságok (Blacknek például kevés érdemi poén jut) és egy-egy ízléstelenebb poén is betalál, de az mindenképpen előnyére válik, hogy Stiller érezhetően a rendezői teendőire koncentrált, ugyanis ebbéli funkciójában egyértelműen ügyesebben helytállt és sikerül úgy felállítania ezt a görbetükröt, hogy a benne látottak ne hassanak sértőnek.
Éppen ezért filmként ha messze nem is tökéletes, hollywoodi látleletként még mindig hibátlan mozi Ben Stiller szatírája. Nem is valószínű, hogy kendőzetlensége miatt a klasszikusok közé fog bevonulni - pláne annak fényében, hogy a benne ábrázolt képmutatás azóta sem változott semmit -, kultstátusza azonban éppen annyira vitathatatlan, minthogy ez az ámokfutás akárhányszor is nézi, bo-bo-bo-boldoggá teszi az embert.