Hogy mi is Epipo? Egy hely, amelyet nem találsz meg a térképen. Egy birodalom, ahová bekerülni kiváltság, büszkeség és egyben hatalmas kaland. Egy hely, amelynek megvannak a maga szabályai, megvan a maga himnusza. Egy hely, amelyet nem kotyoghatsz ki. Mondhatjuk úgy is: ami Epipóban történik, az Epipóban is marad. 

Persze a valóság kicsit másként fest. Epipo igazából egy nyári tábor Szendrőn, időben pedig a nyolcvanas évek Magyarországán járunk. Ahogyan a filmben is elhangzik, olyan tábor ez, amely szellemiségében teljesen szembement mindazzal, ami a szocialista Magyarországra jellemző volt. Látszólag a szabadosság, a kreativitás ereje, a játék jellemezte. Nem kellett katonás sorba rendeződni, mint az úttörőknél, a tábor vezetője, Sipos Pál jó fej volt, dohányzott, vegyült a gyerekekkel és az értelmiségi szülők is kifejezetten kedvelték az ötletet, hogy gyermekeiket egy ilyen "haladó" szellemű helyre küldhetik. Ez a látszólagos idill egészen addig tartott, amíg ez az álomvilág hirtelen, egyik napról a másikra be nem zárta kapuit. Hogy mi történt? Miért lett vége és mik is történtek a falakon belül? Erre keresi a választ az egykori táborozó saját maga által rendezett dokumentumfilmje. Emlékek, régi játékok felnőtt fejjel való újrajátszásával, drámapedagógusok hathatós segédletével. 

A Visszatérés Epipóba a múlt feldolgozásának folyamatát meséli el és követi nyomon, amint egy maroknyi, egykori táborlakó összejön, hogy felelevenítsék a múltat és összerakják azt, ami annak idején történt. Oláh Judit filmje szelíden indít és egy rejtelmes, feszült érdekfeszítő és izgalmas oknyomozó-krimi módjára kezdi el felfejteni a szálakat. Az egykori Epipo-polgárok immár felnőttként mondják el, mégis milyen érzés volt bekerülni arra a helyre, milyen szabályok uralkodtak. Elmesélik, milyen volt létrehozni valamit, amit csak a sajátjuknak tekinthettek és hogy milyen speciálisnak számított az a hely ától cettig. A rendezőnő archív felvételek sokaságával és saját beszámolóival megtoldva rekonstruálja a múltat, így nézőként mi is beavatottak lehetünk: érzékletes, sokatmondó ízelítőt kapunk abból a korból és abból a légkörből, amely ott és akkor uralkodott. Már ennyi alapján is érdekes és lebilincselő egyébként mindaz, amit megosztanak a megszólalók, hiszen mégiscsak egy zárt közösségről van szó, amelynek résztvevői tényleg úgy viselkedtek, mintha egy másik, normális civilizációtól elszigetelt birodalomban éltek volna. A játékok, az ún. rituálék, a hierarchia felépülése, a szülői fennhatóság totális kiesése tehát önmagában remek alapanyag lenne (és ennek felfejtése székhez is szögezett), de ahogyan a játékidőben elmélyülünk, úgy ébreszt rá minket a film lassan arra, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. Sipos tanár úr szexuális visszaéléseinek felidézésével pedig a Visszatérés Epipóba lassan, de biztosan kezd ólomsúlyként nehezedni az ember mellkasára. 

A lepel lehullásával együtt jönnek a vallomások, a múlttal való szembenézés és a szándék mind az alkotó, mind a szereplők és a néző részéről, hogy megértsék ezt az embert, aki ilyen mély nyomot hagyott ezekben a gyerekekben. A film hidegrázós pszichodrámaként dolgozza fel a traumákat,  miközben a szülői felelősségvállalásra is erősen rávilágít. Meghatározó és erős pillanataivá válnak az alkotásnak például azok a jelenetek, melyekben a főszereplő/narrátor saját szüleivel beszélget ezekről az átélt esetekről és úgy en bloc azokról a nyarakról. A szembesülés azzal, hogy ők felnőtt emberekként semmit nem tudtak és nem is sejtettek arról, hogy gyermekük nem érezte jól magát a táborban (részben azért, mert a "Közepes" nevet kapta, mellyel visszafordíthatatlanul megbélyegezve érezte magát - gyerekkorán túlmenőleg is) nagyon sokat elmond és nagyon szépen rávilágít arra, milyen könnyen kicsúszhat egy szülő kezéből az irányítás. A film itt ezzel együtt rávilágít arra a kommunikációs szakadékra is, amely felnőtt és gyerek között van. Ez a szakadék pedig kvázi elkerülhetetlen. Ám Oláh Judit részéről nincsen ítélkezés, inkább csupán terápia jellegű feldolgozása saját gyerekkorának. Személyes érintettsége révén azonban érződik a tét, érződik a súlya minden kimondott szónak és minden felidézett emléknek, ezért is válik a Visszatérés annyira erőteljesnek. Ugyanakkor mindehhez hozzá kell tenni, nem csak a szexuális visszaélések, közös maszturbálások és pornónézés emléke az, ami hangsúlyossá válik, de az is, hogy egy ilyen zárt közösségben miként üti fel a fejét a kiközösítés, a megalázottság érzése. Ennek ténye pedig ugyanolyan fájó sebként tér vissza, mint az ennél komolyabb bántalmak. 

Filmnyelvi dicsőségnek minősül mindemellett, hogy bár maga a téma kellően erős, szerencsére az alkotók nem elégedtek meg holmi beszélőfejes tényfeltárással. Az archív felvételek, a rituálék és különböző szituációk újraélése felnőttként nagyon sokat tesznek hozzá az összképhez. Teljesebbé, átélhetőbbé, komplexebbé avanzsálják az amúgy sem egyszerű képet. Nyilván ennél teljesebb csak akkor lett volna, ha maga Sipos Pál is megszólal a filmben, ám ez nem történik meg, így itt inkább csak a régi képekre, videókra és nyilatkozatokra támaszkodhatunk. Ennek köszönhetően tehát személyét a rejtélyesség és megközelíthetetlenség leple burkolja be nagyrészben, melyet csak a végén tör meg látszólagosan a film. A kultuszt viszont úgy rombolja le, ahogyan ő szilánkosra törte a gyermeki ártatlanságot. 

A Visszatérés Epipóba tehát összességében egy nagyon erős film, amely okosan használja a filmnyelvi eszközöket, felvet fontos, néhol kellemetlen kérdéseket a néző számára, miközben rekonstruál, sebeket ápol és igyekszik megfejteni azoknak a sérüléseknek a múltját és miértjét. Nem könnyű film, a második fele kifejezetten megrázó és felkavaró, ám sose éreztem hatásvadásznak. Egyszerűen csak hatásosan és rendkívüli érzékkel visz el minket egy olyan helyre, ami elsőre izgalmasnak, akár csábítónak is tűnhet, majd később félelmetessé és ijesztővé válik. Oláh Judit filmjével és a megszólalók történeteivel figyelemre és óvatosságra int és mindenekelőtt azt sugallja: merj beszélni. Ez pedig olyan tételmondat, amelyet nem lehet elégszer hangsúlyozni.