Blockbusterek híján számos elvontabb, szűkebb réteget megmozgató alkotás kap nagyobb figyelmet. Ilyen a Vivarium is, mely tökéletesen beleillik a mindfuck kategóriába és elég sötét képet fest elénk az életnek nevezett mókuskerékről.

Gemma (Imogen Poots) és Tom (Jesse Eisenberg) épp saját házat szeretnének venni, ezért meglesik az idilli, kertvárosi környezetben elhelyezkedő Yonder lakóparkot. A bizarr lakásmustra azzal végződik, hogy az ingatlanos eltűnik, hőseink pedig egy olyan labirintusban találják magukat, ahonnan nincs kiút.

A cselekmény bár klasszikus értelemben véve nincs szegmensekre bontva, három jól elkülöníthető részből áll. Az elsőben a főszereplő pár igyekszik megtalálni az ideális "fészket", míg a későbbiekben különböző életszakaszokat látunk, úgymint a dolgos felnőtt lét, valamint az öregedéssel való küzdelem. Lorcan Finnegan rendező nagyon hamar eléri, hogy kialakuljon az empátia Gemmáék és a néző közt. A több mint furcsa lakásnézést igyekszünk velük együtt poénra venni, amikor azonban az ördögi útvesztőben ragadunk egyre inkább eluralkodik a pánik. Képtelenség elmenekülni, alkalmazkodni kell. A direktor nem ad választ nagyjából semmire, inkább felvázol egy szituációt, hogy kezdjünk vele valamit, akárcsak hőseink. Ellátmány folyamatosan érkezik, nem a klasszikus túlélés a cél. Egy nap azonban egy kisbabát rejt a menetrendszerűen érkező misztikus doboz. A feladat: felnevelni a csemetét, ám a gyerek rohamosan fejlődik és egyáltalán nem olyan, mintha minden rendben lenne vele. A botcsinálta szülők gyűlölik a helyzetet és szépen lassan az őrület határára sodródnak.

Tom életcél gyanánt egy lyukat kezd el ásni a kertben, míg Gemma a beletörődést választja, s fokozatosan anyaként kezd viselkedni. A groteszk látszat mégsem tartható fenn az örökkévalóságig, a kör bezárul és minden kezdődik elölről, nap, mint nap. Mint említettem Finnegan nem foglalkozik a válaszadással, ami egyfelől jó és rossz döntés. Nem lepne meg, ha valaki a megtekintés után elintézné annyival a filmet, hogy értelmetlen marhaság. Ugyanakkor kár lenne ennyivel leírni, mert van itt tartalom, csak a rendező sajátos elbeszélésmódja és világképe nem a legkönnyebben befogadható. A Vivarium környezete és története egy metafora, ami leginkább a befásult kispolgári létnek állít görbe tükröt. Ahogy egész életünkben gürcölünk egy otthonért, családért, megélhetésért, hogy aztán az a bizonyos taposómalom szépen komótosan felőröljön. Finnegan sok kis utalást rejtett el, elég az étel ízetlenségére vagy a semmilyen időjárásra gondolni. Számos esetben viszont csak elhúzza a mézesmadzagot, majd semmit nem bogoz ki a kusza szálakból. Kitér a gyermeknevelés viszontagságaira, de nem elég részletgazdagon, a misztikus sci-fi köntös pedig hiába ad egyfajta autentikus ízt a látottaknak, más funkcióval nem bír. A zárás nem fog senkit váratlanul érni, legkésőbb a film felétől ki lehet következtetni. Működik, adja magát, de nem elég.

Jesse Eisenberg és Imogen Poots remekelnek, főleg a hölgy viszi a hátán a művet, de kettejük párosa kiválóan működik. A kisfiút alakító Senan Jenning is ügyes, s bár nyilvánvalóan rendezői instrukció volt, a srác bevonulhat a legirritálóbb és leggyűlöletesebb filmes karakterek közé.

A Vivarium kicsit olyan, mintha az Alkonyzónát kevernénk a Black Mirrorral, s mindezt leöntenénk egy Ideglelés szerű őrült pszicho-horrorral. Nincs benne semmi extrán ijesztő vagy durva, mégis félelmetes, amit látunk. Iszonyatosan nyugtalanító alkotás ez, s hazudnék, ha azt állítanám, hogy tetszett, de valahogy egy másodpercre sem tudtam róla levenni a szemem. Egy igazi bizarr szörnyszülött.