Sokan megjegyezték a negyedik évad után, hogy az egyik legerőteljesebb jelenkori széria, a Black Mirror kezd kifulladni. Nem feltétlenül értettem velük egyet. Noha voltak kifejezetten gyengébb pillanatai az előző szezonnak, de olyan epizódokat is láttunk, mint a USS Callister, a Hang the DJ vagy a Black Museum, amik vitán felül fantasztikusak. A soron következő ötödik évad mindössze három részes lett, sebaj, ha a minőség jó. Nos, itt már rezeg a léc.

A formula nem változott, még mindig antológiasorozatról beszélünk, ami a technikai fejlettség veszélyeire világít rá sajátos stílusban. A Striking Vipers címre hallgató nyitányban egy befásult házasságba nyerünk betekintést, ahol a férj egy videojátékban éli ki magát, ám közel sem úgy, ahogy arra elsőre számítanánk. Kétségtelenül groteszk az alapötlet, megvan benne a Black Mirroros felütés, a merészség és tetszetős a szinopszis. Nem lehet sejteni hova akarják kifuttatni, de a végeredmény sajnos vérszegény lett. Nem rossz epizód, képes lekötni és érdekes kérdésköröket boncolgat a szexuális hovatartozásról, hűtlenségről, a család fontosságáról. Megvan benne a potenciál, de nem tud úgy élni vele, hogy ki tudjon teljesedni. Az utolsó harmadra szétesik, a zárás keserédes, de jobban belegondolva sok értelme nincs ebben a formában. Meg lehet magyarázni, okokat keresni, de sokkal fajsúlyosabb epilógus dukált volna ehhez a koncepcióhoz. Így erősen középszerbe fullad.

A második felvonás a Smithereens, amiben egy magába roskadt férfi elrabolja a címszereplő cég egyik alkalmazottját, azzal a céllal, hogy váltságdíj gyanánt hadd beszélhessen a vállalat fejével. Ez az epizód vegytiszta thriller, ami a Black Mirroron kívül is megállta volna a helyét. Abszolút hihető, semmi futurisztikus nincs benne, de ettől válik félelmetessé. Biztos sokaknak hiányozni fog a sorozatra jellemző habitus, holott igenis megvolt benne, csak nem a megszokott formában. A történet érdekes, nem nevezhető egyedinek, ellenben a körítés, illetve ahogy elmesélik, az szenzációs. Nagyon tetszett, hogy nincs üldözés, akció és hősködés, viszonylag hamar patthelyzetbe kerülünk és megy a mérlegelés, hogy teljesítsék-e a követelést vagy sem. A szokásos odamondás remekül illik az összképbe, noha senki számára nem ismeretlen, hívhatjuk közhelyesnek is, mégis kétségtelenül hatásos. Ahogy kommunikál a rendőrség és a közösségi oldal főnöksége, az parádés. A rendőrök igyekszenek felhasználni a rendelkezésükre álló információkat, holott az emberrabló profilja alapján már rég tud mindent a Smithereens. Nagyon szép fricska az adatokkal való visszaélésről és nem kicsit képes paranoiahangulatba üldözni a nézőt. A zárás talán furcsának hathat, a nézőre bízza a pontos végkifejletet, a konklúzió mindenesetre világos és nem túl szívderítő. Ki kell emelnem a főszereplő Andrew Scott játékát, aki fantasztikus, a komplett sorozat egyik legerőteljesebb alakítását nyújtja.

Az utolsó rész a Rachel, Jack and Ashley Too, ami magasan a legrosszabb Black Mirror epizód a visszajelzések alapján. Ez talán túlzás, de abszolút érthető, hogy miért nem tetszett valakinek. A cselekmény két szálon zajlik, a középiskolás, magányos tini Rachel (Angourie Rice) mindennapjait ismerjük meg, valamint a popsztár Ashley O (Miley Cyrus) viszontagságos életébe nyerünk betekintést. Rachel kap egy robotot, amibe a sztár személyiségét ültették, barátok lesznek, de a lány nővére, Jack (Madison Davenport) erősen ellenzi a dolgot. Ashley O hiába népszerű, mégis utálja az életét, mivel hárpia nagynénje gyógyszerekkel tömi és nyálas slágereket vár tőle. A két szál összefut, egy furcsa hibridet eredményezve. Az összképet végig körbejárja egyfajta kettősség. Egyfelől megvolt a bája, aranyos, vicces tini limonádé született, de ez nem Black Mirror. A második felére iszonyú bagatell versenyfutás vált belőle, a befejezés már-már kínos, az üzenet súlytalan és milliószor hallottuk már jobb kivitelben. Ennek ellenére nem lehet elvitatni azt a tényt, hogy borzasztóan szórakoztató. Nagyon könnyed, a maga módján kedvelhető, de a Black Mirrortól nem ezt várjuk. Itt nem a könnyedséggel van a baj, a Hang the DJ és a San Junipero is működött a pozitívabb hangvétellel, de amit itt látunk, a parodisztikus stílus, egyszerűen nem passzol ebbe a sorozatba. Legalábbis ebben a formában.

Összegezve sajnos ez az eddigi leggyengébb évad, noha ezt nem nehéz elérni egy ilyen magas színvonalú szériánál. Nincsenek ordító problémák, abszolút nézhető, inkább egyfajta fáradtságot, megfelelési kényszert érezni benne. A színészek minden részben abszolút rendben vannak (igen, Miley Cyrus is) de kétlem, hogy ezekből a témákból ne lehetett volna többet kihozni. A Smithereens magasan vitte a prímet, a másik két epizódból azonban hiányoltam a kompromisszummentes, velősebb forgatókönyvet. Ettől függetlenül bízom Charlie Brookerben, a sorozat ötletgazdájában és szeretném, hogy legyen folytatás, de a jövőben ennél többre lesz szükség a maradandó élményhez.