Filmünnep. Én legalábbis minden alkalommal ezt érzem, valahányszor egy újabb Tarantino-mozi részesei lehetünk, a Volt egyszer egy… Hollywood pedig témájából fakadóan csak rátett még egy lapáttal erre a benyomásra. Nem titok, hisz a legendás író-rendező megannyi korábbi alkotásában visszaköszön a spagettiwesternek iránt érzett szeretete, a kilencedik filmjében pedig kiemelt szerepet kap ez a miliő - mindezt egy olyan kocsikázás formájában kapjuk meg, ami túlzás nélkül visszarepít minket a hatvanas évek hollywoodi mindennapjaiba.
Ahogy magában a filmiparban, úgy az Álomgyárban is erőre kap olykor a változás szele, ami közvetlenül érinti Rick Daltont (Leonardo DiCaprio) is, aki az ötvenes évek táján, ha nem is hollywoodi szupersztárnak, de mindenképp egy jól menő névnek minősült. Főhősünk karrierje azóta fokozatosan hanyatlik, a hatvanas évek végére pedig már nem is jut több neki, mint néhány epizódszerep különböző sorozatok ügyeletes rosszfiújaként. Ezt a szakmai, a férfi számára pedig egyúttal lelki válságot hűséges dublőrjével és barátjával, a titokzatos múltú Cliff Booth-szal (Brad Pitt) igyekszik átvészelni - utóbbi alig-alig kap már kaszkadőrmelót, inkább már Dalton állandó mindeneseként keresi meg a kenyérrevalót. Az elválaszthatatlan duó a nehézségekkel együtt is megőrizte hollywoodi életvitelét, és pusztán a vakszerencsének köszönhetik, hogy közvetlen szomszédságba költözik a szakma egyik legfelkapottabb rendezője, Roman Polanski is - egy feltörekvő színésznővel és egyben feleségével, Sharon Tate-tel (Margot Robbie) az oldalán. Ami pedig 1969 augusztusában történt, az már történelem.
A Volt egyszer egy… Hollywood egy klasszikus Tarantino-mozi abban az értelemben, hogy képes alaposan meglepni az embert… amolyan "Tarantinósan". Ám ha szigorúan vesszük, én mégis azt mondanám, hogy a DiCaprio és Pitt fémjelezte produkció több szempontból is eltér a rendező korábbi munkáitól, ami főleg annak narratívájában és a párbeszédekben érhető tetten. A Volt egyszer egy… Hollywood valójában különálló szegmensekből áll össze, amiket persze egy koherens egészként is lehet és érdemes értékelni, a szűk három órás játékidővel együtt mégis joggal lehet azt mondani a filmre, hogy mintha egy picit fókuszvesztett volna. Tarantinóra mindig és most is jellemző a mérhetetlenül precíz, egyben ösztönös alkotási folyamat, ám még ha tudatos szándék is vezérelte, a kilencedik filmjének nem tett feltétlenül jót a kötetlenebb történetmesélés, ami olykor tényleg a Ponyvaregényre emlékeztetheti majd a nézőt.
A Volt egyszer egy… Hollywood sava-borsa tagadhatatlanul annak hangulatában, szettingjében és egyszerűen hibátlan atmoszférájában rejlik. Amikor azt írom, hogy hibátlan, akkor azt komolyan is gondolom - ennyire gazdag, élettel teli és autentikus formában (legalábbis készséggel elhiszem, hogy az) soha nem láttam még Los Angelest, és ne aggódjunk, lesz időnk bőven elveszni benne. Piszkosul sok kocsikázás és úgy általánosságban városnézés tölti ki a Volt egyszer egy… Hollywood játékidejét, és rá lehetne vágni minderre, hogy céltalan időhúzás, de közel sem erről van szó. A film egyik és talán legfontosabb szándéka is, hogy egy imádni való és rohadtul szórakoztató korképet kapjunk a hollywoodi sztárok világáról. Egyik korábbi Tarantino-mű fényképezésében sem lehetett még ennyit gyönyörködni és úgy igazán elmerülni, mint most, a különleges hangulatú időutazást pedig újfent egy brutálisan erős zenei válogatás egészíti ki. Nincs új a nap alatt, Tarantino számára korábban is kiemelt fontosságú volt a zene és a kép kapcsolata, a Volt egyszer egy… Hollywood azonban csúcsra járatja mindezt - így aki vevő az ilyesfajta élményekre, az igazán otthon fogja érezni magát ebben a szűk három órában.
Akik pedig arra számítottak, hogy a Volt egyszer egy… Hollywood a filmkészítés egy ikonikus korának díszletei mögé is bevisz mindent, hát, ők sem fognak csalódni. Egy kiemelten személyes alkotás benyomását kelti Tarantino alkotása, ami nem csak az általunk ismert történelmet, de magát is meglehetősen szabadon kezeli. Hollywood számos egykori és jelenleg is élő legendája egyaránt tiszteletét teszi a filmben, megszámlálhatatlan mennyiségű kikacsintással, visszautalással vagy akár szellemes szereposztásokkal - azt is mondhatnánk, hogy egy jó adag bennfenteskedés hatja át az élményt. Persze, ha elcsípjük az adott geg humorforrását, képben vagyunk akár Bruce Lee életútjával vagy Zoe Bell munkásságával, akkor működik a dolog, ám nagyon könnyen ki lehet maradni a film poénjaiból, ami azért nem kellemes, főleg úgy, hogy a Volt egyszer egy… Hollywood egy pillanatig sem akar majd képbe rakni minket.
Na, azért beszéljünk egy picit a főhőseinkről is, hiszen DiCaprio és Pitt neve mellett csak nem illik szó nélkül elmenni. Mindannyiunk Leója szinte kisajátítja magának a filmet, abszolút ő viszi a hátán a szabad folyású cselekményt. Játék a játékban az egész, DiCaprio pedig szemmel láthatóan imádja, hogy színészt alakíthat a vásznon, és könnyedén hozza is, amit megszokhattunk tőle - talán túlságosan is megszoktuk mára. Nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy mintha A Wall Street farkasának Jordan Belfortját láttam volna újból a vásznon, egy kissé visszafogottabb formában, amivel alapvetően nem is lenne baj, de pár parádésra sikeredett jelenettől eltekintve DiCaprio mintha beleszürkült volna karakterébe a játékidő során (ne lincseljetek meg, könyörgöm!). Ellenben Pittel, aki egy jóval szűkszavúbb és látszólag egyszerűbb keményfiú bőrébe bújt, ám ki merem jelenteni, hogy a Volt egyszer egy… Hollywood legerősebb szegmenseit egyértelműen Cliff Booth karakteréhez és Pitt rutinos és halál laza alakításához köthetjük. Imádtam.
Margot Robbie ezzel szemben csak epizódszerephez jutott, hiába volt a három húzónév egyike - ám mindez egy nagyon személyes és bátor koncepció része volt. Semmilyen mértékben sem merészkednék spoilerekbe, mert hiába a valóság ihlette a cselekményt, igenis van mit lelőni abból. Sharon Tate pont annyit és olyan minőségben lesz jelen a filmben, ami egy "egyszerű", de legalább annyira bájos és ártatlan nő képét festi le előttünk, akinek egyetlen vágya az volt, hogy szeressék őt a vásznon. Mindez furcsán hathat elsőre, mert Sharont többnyire csak távolról figyelhetjük, érdemi mondandója nem is igazán lesz, ami kifejezetten szokatlan annak az embernek a filmjében, aki a mesteri dialógusairól híres. A "Manson-család" és a máig gyomorforgató Tate-ügy ezzel együtt is egy merész és - ha az ember végig gondolja - igazán megindító alkotói szándék eredményeként találkozik Tarantino történetében.
Ez nagyban tudott kárpótolni azért, hogy bármennyire is próbáltam hasonlóképp rajongani a Volt egyszer egy… Hollywoodért, mint néhány korábbi QT monogrammal ellátott produkcióért, sajnos mégsem sikerült. Szándékosan csavart egyet a film a megszokott recepten, és talán példátlan, hogy mennyire el tud varázsolni annak hollywoodi miliője. Ám a hamisítatlan, sokat emlegetett "Tarantino-féle" dialógusok és történetmesélés számomra nagyon hiányzott a legfrissebb produkciójából, a megunhatatlan hangulat dacára. A Volt egyszer egy… Hollywood egy igazi rétegfilm, ami beállítottságtól függetlenül egy vérprecíz, elejétől a végéig igényes nosztalgiautazásra szólítja fel a nézőt - teszi mindezt egy tartalmas sztori rovására. A filmvégi hatás közel sem lesz garantált vagy annyira kézen fogható, mint korábban - Tarantino pedig sosem állt egyszerű rendező hírében, hál' istennek.