Van abban valami sokatmondó, hogy bár végre készült egy dokumentumfilm arról, hogy mi is a helyzet a képregényekkel Magyarországon, viszont játékidejében még az egy órát sem üti meg. Sokatmondó, mert tényleg legyinthetünk csak, hogy valóban, sok látnivaló nincsen, nincsen képregénykultúránk, csak nyomokban. Viszont, látva ezt a negyvenöt percet valójában van, és még el tudtam volna nézni/hallgatni ezeket az embereket, ahogy végre arról beszélhetnek, ami érdekli őket.
A Volt egyszer egy képregény nem szándékozik semmilyen mélyanalízisre, nem akar messzemenő következtetéseket levonni és nem túrja fel minden igényt kielégítően a képregényes múltunkat és jelenünket. Viszont végre valaki vette a fáradtságot és időt szánt arra, hogy foglalkozzon a témával és néminemű fényt irányítson egy olyan területre, ami sokak számára homályosnak bizonyulhat.
Gábor Bence filmje rövidített képregénytörténelemleckeként is felfogható, amely nagy vonalakban felvázolja azt, hogy miért is olyan a hazai képregényipar, amilyen és hogy milyen nagy neveket tudhatunk magunkénak. Egészen nagy korszakot ölel tehát fel a film (a negyvenes évek is említésre kerülnek, amikor még Ludas Matyikat adtak ki rajzolt formában) és szó esik arról is, amikor még a rendszer károsnak tartotta a képregényeket és csakis klasszikus műveket lehetett adaptálni, amiket ismerhettek. Ez a része mindenképpen érdekes a filmnek, a beszélőfejes megoldást váltja néhány kép, amin régi képregényeket mutogatnak, de ami igazán behúz, az a lelkesedés. A rendező összehozott egy csoportnyi olyan embert, férfit, nőt, akik rajonganak a képregényekért és akiknek szájából hallhatjuk, hogy igenis, ezt a műfajt nem szabad alábecsülni és igenis, "a képregény örök".
Nem csak Tálosi Andrást látjuk nyilatkozni, de a hazai képregénykiadás egyik megmentőjét és elsőszámú Pókember-rajongóját, Harza Tamást,valamint a Kalyber Joe megalkotóját, Pilcz Rolandot, az általunk is értékelt AllStar készítőjét, Kovács Milánt és a Nyugat + Zombik atyját, Csepella Olivért is megszólaltatták többek között. A palettát színesíti Pálfi György jelenléte, aki ugyan filmrendezőként van jelen az interjúalanyok között, viszont lelkesedése és a műfaj iránti szeretete, tisztelete remek adalék a végeredményhez. Arról nem beszélve, hogy közvetve neki is van köze a szuperhősképregényekhez, hiszen annak idején készített egy szkeccsfilmet, a Jött egy buszt, melynek egyik epizódja pont egy echte magyar szuperhőst szeretett volna honosítani, a Táltosembert.
A film jó érzékkel azonban nem egy önfényezést szeretne végrehajtani, nem csupán azt mondja, hogy a magyar képregény létezik és mennyire klassz (habár nyilván erre is kitér). Céljának érzi és teljesíti is azt, hogy rávilágítson, a hazai képregényipar mint olyan, meglehetősen csálén áll. Vannak ugyan tehetséges alkotók, viszont ezeknek az alkotóknak a művei sokszor nemhogy az újságosokig, de a könyvesbolthálózatokba se jutnak be és örüljön az ember, ha egy képregényfesztivál alkalmával belebotlik ezekbe a művekbe és hozzájárulhat az adott alkotó alamizsnájához. Viszont mindezzel együtt tény, hogy a magyar képregény valahogy sose képes beállni a sorba, nem tudjuk, hogyan képezzük ki a jövő képregényalkotóit és mindig kénytelenek vagyunk újra, a nulláról feltalálni a műfajt.
Pedig minden lecke ott van mögöttünk, akár ha a külföldi képregénygyártást nézzük, akár a sajátunkat. Viszont tény, hogy ahhoz egy olyan társadalmi berendezkedésre lenne szükség, amely elfogadja teljes mértékben, legitim művészeti kifejezésmódként a képregényt és nem csupán egy-két elhivatottságtól fűtött őrült mániájaként aposztrofálja. Ha nem is kimondva mindezt, de éreztetve.
Gábor Bence dokumentumfilmje tehát szépen és lelkesen irányítja a figyelmet a képregényekre, annak művelőire és arra, hogy miért érdemes ezt a műfajt szeretni, értékelni, komolyan venni. Nem bánjuk meg, ha magunk is felfedezzük ennek a világnak az értékeit, szépségeit és remekműveit.
