Azt hiszem, az vitathatatlan tény, hogy Sergio Leone egy zseni. A Volt egyszer egy vadnyugat pedig egy mestermunka. Ne is mondj semmit, tudom mire gondolsz: "Csak azért mondod, hogy olyan zseniális, mert régi és a nosztalgia megszépíti az emlékeket. Holott nem is olyan jó ez a film, mint amennyire éltetik az emberek." Erre csak annyit mondanék, újdonsült klasszikust idézve: "You know nothing, Jon Snow." 1968-at írunk. Leone már átformálta a western arculatát pár jól irányzott pisztolylövéssel - John Wayne tiszta szívű hőstípusához kontrasztként felállította a sárba és porba tiport vadnyugat képével kéz- a kézben járó borostás, megingott morális iránytűvel rendelkező férfihősét. Clint Eastwooddal karöltve letette az asztalra az ún. Dollár-trilógiát (azoknak, akik nincsenek képben: Egy maréknyi dollárért; Pár dollárral többért; A Jó, a Rossz, és a Csúf), ami a mai napig ott van a klasszikusok között, majd 68-ban elkészítette a Volt egyszer egy vadnyugatot. Habár a Dollár-trilógia a spagetti westernek közé sorolja magát, jelen tárgyalt film már kevésbé skatulyázható be a klasszikus spagettik közé: inkább amerikai alkotás, inkább az amerikai vadnyugatot siratja, ám stílusában megmaradt annak a szürreális erőszakelemeket és operaszerűen megkomponált szekvenciákkal ügyködő filmnek. Másként mondva: színtiszta Leone.

A Volt egyszer egy vadnyugat nagy vonalakban felvázolva a következőképpen néz ki: egy hallgatag, bosszúra szomjas férfi, akit a film csak Harmonikaként ismer. Egy férfi, akit egy általa el nem követett gyilkossággal vádolnak. Egy nő, aki alig házasodott meg, férjét és annak egész családját máris meggyilkolták. Hármójuk közötti kapocsként pedig ott áll az a férfi, akin Harmonika bosszút akar állni, aki megölte a nő családját és aki végül rákente mindezt a férfira. A film pedig ad nekik bő két és fél órát arra, hogy elintézzék ügyes-bajos dolgaikat. Nem mondható, hogy egy gyors tempójú filmmel van dolgunk, de ez Leone egyik alkotásáról sem mondható el igazán: lassan és ráérősen szövi a szálakat, szekvenciái pedig sose elkapkodottak, ugyanakkor még sincs egyetlen üres pillanat. Nincs eltékozolt képkocka és nincs jelenet, ami jobban tette volna, ha a vágóolló áldozatául esik. Nem pörög, de feszes. Két és fél órás a játékidő, mégis sok másfél órás film hosszabbnak tűnik. Nézőjét bevonzza már az első képkockáknál, majd el nem ereszti az utolsó snittig. Ha mégsem így lenne, ha valakit nem kap el a legelső jelenetnél, úgy az illető reménytelen eset, nagy a valószínűsége annak, hogy felesleges egyéb Leone-filmmel próbálkoznia. De miért olyan jó? Miért szokás azt mondani, hogy az ilyen film miatt találták fel a mozgóképet? Miért jó az, ha egy párbaj-jelenetnek kétharmadát az teszi ki, hogy két ember hosszú másodperceken keresztül bámulja egymást, majd egy szemvillanás alatt lerendezik az ügyet? Utóbbira válaszolva csak annyit tudok mondani, hogy Leone képes volt azokat a hosszú másodperceket olyan mértékű feszültséggel megtölteni, amit vágni lehet és aminek konstruálása ütlegel intenzitásában nagyjából mindent. Vegyük hozzá Ennio Morricone örökbecsű muzsikáját. Első kérdésre a válasz: lásd az utóbbi kérdésre adott választ.

De ne álljunk meg itt, kicsit menjünk bele jobban a dolgokba. Leone filmje nem csupán hosszú snittek és cool szekvenciák sorozata. A képek mögötti tartalom éppúgy értékkel bír és odafigyelést igényel, mint a többi alkotóelemek a filmnek. A mód, ahogy a cselekményt gördíti az elkerülhetetlen végkifejletig: egyrészt lassan, másrészt a nézői feszültséget és kíváncsiságot növelve a teljes képhez szükséges információk némelyikét elhallgatja, vagy épp csak késlelteti az adagolását. Hogy kicsoda tulajdonképpen Harmonika? Nem tudjuk. Nem is igazán számít. Hogy mit akar Harmonika? Bosszút, nem vitás. De hogy miért? Arra bizony várnunk kell a végső párbajig, hogy megtudjuk, melynek felvezetése pedig egyszerre katartikus és szomorú felismeréssel kulminálódik (hogy miért is akar bosszút állni és hová vezethető vissza a hős keze ügyében lévő harmonika). Akármilyen hiányos az a tudás, amit Charles Bronson karakteréről tudunk, éppen elegendő ez a kevés ahhoz, hogy teljes értékű karakterként működjön és ne csak egy csökevényként, aki vegetál csupán az akciók sűrűjében. Még akkor is, ha a végére már-már mitizálódik és figuráját a film egészében fel lehet fogni a Végzet, vagy a Halál manifesztumaként. Egy ember, akit csak és kizárólag a bosszú hajt, semmi más. Csoda, hogy mindezek után szépen beleragadt ebbe a szerepkörbe és Michael Winner filmjében (Bosszúvágy) is egy reményt és családját vesztett férfiként osztotta az igazságot töltényenként? Bronson játéka szinte eszköztelen, arca sose rezzen, mégis minden mozdulatában, minden egyes megnyilvánulásában van valami mélabús költőiség.

"Something to do with death." - mondaná Cheyenne (Jason Robards). Robards, Claudia Cardinale, illetőleg Henry Fonda alakítása egyaránt kiválóak - megtört embereket személyesítenek meg mind, akik hol egymás ellen, hol egymásnak vállvetve harcolnak a világ ellen és saját démonaikkal. Hiába jelenthetjük ki szigorúan véve azt, hogy Fonda itt a fő ellenlábas, még az ő hidegvérű karakterébe is szorult egy-egy olyan vonás, ami valamelyest empátiát csikar ki a nézőből. Habár kétség nem fér hozzá, hogy annál hatásosabb és letaglózóbb belépőt rosszfiúnak nehezen tudok elképzelni, mint amilyen neki adatott meg: fekete köpenyben (mely csak kiemeli figurájának sötét oldalát), kalapban, cinikus félmosollyal arcán gyereket öl. Nem csak önmagában véve hatásos ez a nyitány, de a 68 mozinézőjének még inkább ütött - az a Henry Fonda, aki karrierjének nagy részében gerinces, jó kiállású és becsületes állampolgárokat játszott, most belezuhan a legfeketébb vízbe és örömmel teszi azt. A férfitársaságba került Claudia Cardinale figurája mindeközben képes megtartani tartását és azon túl, hogy szemet gyönyörködtető látványt nyújt, nem sikkad el figurája: jelenléte gyógyírt jelent az elgyötört férfilélek számára. Nem kívánt függetlensége és lassanként növekvő lelki ereje olyan híres karakterekkel teszi magát rokonná, mint Scarlett OHara, vagy a filmes világ egyéb nagyasszonyai.

A film egészét áthatja az elmúlás, a közelgő veszteség szele. Mindenki elveszít valamit ebben a történetben és nem mindenki képes arra, hogy adoptálódjon az új idők kezdetéhez. Nem csupán annak a vadnyugatnak a végéről beszélünk, ami a vasútépítéssel kezdődően egyre csak döglődik és döglődik, de ezzel párhuzamosan a film összes karaktere sirat valamit. Nincs férfi a vidéken, aki győztesen jönne ki a szituációból - ha meg is kapja azt, amire vágyik, ezzel az életcél ki is fut és nincs miért koptatni a revolvert, nincs miért koptatni az utakat. A skatulyából előrángatott szőrösszívű gazemberek, rablók, banditák már a múlt hordaléka, a legnagyobb gazemberek a háttérben maradnak és onnan machinálnak, ha kell a törvényes élet látszatát keltve űzik illegális cselekedeteiket. A film mindezt nem rágja a néző szájába. Hangosan nem mond ki sok mindent, inkább csendben, ám emelkedett kézmozdulatokkal, tökéletesen koreografált szcénákkal és hosszan kitartott közelikkel operál. A szereplőit sem beszélteti túl - kimondanak, amit kimondanak (és amit kimondanak, az konkrét és félreérthetetlen), beszéljenek a képek és beszéljen a zene. Ezért nevezzük Leonét minden idők egyik legnagyszerűbb filmrendezőjének és a Volt egyszer egy vadnyugatot minden idők egyik legnagyszerűbb filmjének. A színtiszta FILM nyelvén szólal meg és tartalmaz mindent, ami miatt valaki beleszerethet a filmekbe. Úgy hat az érzelmünkre és intellektusunkra egyaránt, hogy zene és kép perfekt összhangban van egymással: letaglóz látványilag, székbe szögeznek nagy vászonra komponált képsorai, Ennio Morricone muzsikája pedig meghat, felemel, elámít, melegséggel tölt el. Tipikusan az a fajta film, amit megtekintése után még sokáig magadban tartasz, visszajátszod képsorait, fütyülöd a zenéjét és konstatálod magadban: "Ennél jobb nem kell." És tényleg, Sergio Leone-nál kevés jobb rendező van. Ez vitathatatlan. Mire vársz még? Mivel győzzelek még meg arról, hogy érdemes megnézned ezt a filmet?! Fuss, rohanj bepótolni!