A Wendy Benh Zeitlin második nagyjátékfilmje, de már ebből is kirajzolódik, mely témákhoz nyúl szívesen a rendező. Előző munkáját, A messzi dél vadjait 2012-ben több díjjal és jelöléssel is méltatták, például a Sundance és Cannes-i Filmfesztiválon és az Oscar-gálán. Mindkettő a gyermeklét és a felnőtté válás nehézségeit helyezi középpontba, és olyan világokat teremt, amikbe a gyerekek a legembertpróbálóbb időszakokban vissza tudnak húzódni. Azonban Pán Péter posztmodern variációja nem feltétlen hoz megnyugvást.

A felnőtté válás elől egy titokzatos helyre menekülő gyerekek kalandjai valószínűleg senki számára nem ismeretlenek, és sokakban élhet a meséből megismert varázslatos, csodákkal teli Sohaország emléke. Zeitlin azonban szinte teljesen demisztifikálja Wendyék (Devin France) útkeresését. Egy étkezdei munkát előrevetítő életből szöknek el toprongyosan, vonaton, hogy más gyerekekkel - köztük Peterrel (Yashua Mack) - együtt osztozzanak Anya (az éltető erő) szeretetében és védelmében. A szabadkézi kamerakezelés, a valós ritmusú párbeszédek, a hétköznapi szituációk dokumentumfilmes jelleget kölcsönöznek a Wendynek, ugyanakkor a - főleg az elején - sokszor használt közeliekkel egyértelműen egy jóval bensőségesebb helyzetbe pozicionálják a nézőt, mint egy objektív leírás. A mindennapi életük szűk kereteit is szimbolizálhatja ez a megoldás, de talán kicsit zavaróan is sokat alkalmazzák, és előbb-utóbb frusztrálóan kis tereket érzékelünk csak a környezetből.

Aztán persze kinyílik a világ előttünk és a gyerekek előtt, és a csodás helyszínek és a lírai totálok kedvesebbé teszik a gyerekek földjét. Ugyanis Zeitlin látszólagos ellentmondásba kerül a film során. A Wendy erőssége, hogy néhány motívumtól eltekintve meglepően realista és naturalista. Az öregedéstől, a felelősségtől tartva, kalandvágytól fűtve szórakoznak a szigeten, és a képzelőerőt felhasználva próbálnak megálljt parancsolni a felnövésnek. De nincsenek színes-szagos epizódok, varázslatos megfejtések, csak egy kislány, aki zene nélkül táncol, hogy életet leheljen a társaiba, és a repülés is pusztán zuhanás, a szilárd elhatározás metaforája. Vagyis Sohaország sokkal inkább a liminalitás helye és állapota, egy olyan életszakasz, amikor már nem vagyunk gyerekek, de még felnőttek sem, épp ezért e két stádium ütköztetése elkerülhetetlen. Sohaország itt közel sem ábrándos álmaink vágya, mivel a közösség törvényei ugyanúgy érvényesülnek, és hiába próbálunk elfutni a saját életünk elől, a bennünk végbemenő változásoktól nem tudunk szabadulni. A sziget egyik része egy zöldellő, vulkánnal övezett terület, míg másik fele kietlen, hamu borította halászfalura emlékeztet. Túlzás lenne azt állítani, hogy a Wendy pesszimista szemléletű, viszont tény, hogy az eddigi parafrázisokhoz képest jóval földhözragadtabb, néhol egyenesen brutális. Ezért egyáltalán nem gondolom, hogy gyerekeknek való lenne, és ezért nem nyerhette el sok mindenki tetszését. Zeitlin filmjében Sohaország nem menedék, nem egy barátságos óvóhely, hanem - kis túlzással - csak olyan, mint a világ többi része, ami kitermeli a maga Hook kapitányát. Emiatt elveszti az eredeti történet miliőjét, de ez tudatos rendezői koncepció, amit én személy szerint üdvözlök.

Fellelhetőek persze a szokásos kérdések, hogy mit jelent gyereknek lenni, elveszíteni a szeretteinket, és hogy talán a tapasztalás mégsem olyan rossz, mint hisszük. Wendy örök optimista, Peter a tagadás és a makacsság mintaképe, az elmúlt korszakokhoz és ideákhoz való ragaszkodás pedig megkeseríti az életünket, és hiába próbálunk bennragadni vagy visszahozni egy állapotot, képtelenség ugyanúgy megélni, mint régen. A csalódottság, a keserűség, a remény elvesztése megöli a lelket. Kontrollt kell gyakorolnunk és szembe kell néznünk a veszteségekkel. Tehát minden benne van, ami elvárható, csak nem tarka, csinos masnival átkötött ajándékként kapjuk meg, hanem egy szimpla papírdobozban, ami valakinek vagy tetszik, vagy nem. Dan Romer mozgalmas dallamai azért enyhítik a filmet körüllengő negatív felhangot.

Minden didaktikussága ellenére felnőtteknek ajánlanám, mivel bár úgy tűnik, meghasonul a film a mondanivaló és a tálalás kapcsán, annak, aki szereti a kicsit fura, helyenként bevállalós és zavarbaejtő dolgokat, érdemes tennie vele egy próbát. Közel sem Disney, sokkal inkább Garrone 2019-es Pinocchiójára emlékeztet: gyönyörű stílus, de kicsiknek félelmetes, nagyoknak talán unalmas, viszont mindenképp érdekes élmény. Én kifejezetten szerettem Sohaország keserűségét, mert visszavágyhat az ember, de könnyebben el is engedi így az álomvilágot a való élet kalandjaiért.