Az 1961-es, Robert Wise által rendezett West Side Story-t minden idők egyik legnagyszerűbb, legszeretettebb musicaljeként tartjuk számon. Fülbemászó dalok, erőteljes képi ábrázolások. Remek táncbetétek és színészi alakítások, örökké releváns téma és egyszerre tragikus, illetve tündérmesei romantikus hangulat jellemzi. Most mindezt Steven Spielberg vitte újra vászonra. 

Hogy szükség volt-e erre a remake-re? Míg csak a távolban láttuk jönni a premiert, lehettek esetleges fenntartásaink. Ugyan mit akarna kezdeni bárki is egy olyan filmmel, ami ha nem is tökéletes, de alapvetően masszívan megállja a helyét és örök klasszikusként van aposztrofálva? Ráadásul úgy, hogy lényegében megtart mindent, a settingtől, a hozzávetőleges évjáraton át egészen a karakterek magjáig. Erre a kérdésre a választ egy szakállas, szemüveges úriember képében adnám meg, aki több ízben írt filmtörténelmet az elmúlt évtizedekben. Elkészítette az egyik első, nyári blockbustert, feltámasztotta a dinoszauruszokat, mesélt nekünk a haláltáborokról és egy bizonyos földönkívüliről, aki barátságot kötött egy kisfiúval. Megengedőnek hangozhatok, de tartom magam az alábbi állításomhoz: igazán megérdemli, hogy bizalmat szavazzunk neki. És nem csak megérdemli, de végül rá is szolgál erre a bizalomra. 

A West Side Story története nagyvonalakban a következő: New Yorkban járunk, ahol két banda rivalizál egymással egy adott terület feletti uralom elnyeréséért. Ők a Jetek és a Cápák. Előbbi csapat "bennszülött" amerikai fiatalokból áll, míg utóbbi Puerto Ricó-i bevándorlókból, akik az amerikai álom reményében vándoroltak az ígéret földjére. A közöttük dúló konfliktust csak erősíti (bár egy szebb világban potenciálisan gyengítheti), hogy az amerikai, Jet-kötődésű Tony és a Cápák vezérének húga, Maria első látásra egymásba szeretnek egy iskolai bálon. A kérdés tehát adott: vajon érvényesülhet-e a szerelmük egy ilyen puskaporos hangulatban? 

A Stephen Sondheim és Leonard Bernstein nevével fémjelzett musical első, 1957-es bemutatója óta - ahogyan arra már utaltam fentebb - nem sokat vesztett relevanciájából. Kibékíthetetlen ellentétekről mesél, oktalan viaskodásokról és kakaskodásokról, amelyek messziről nézve homokozóbeli kis gyermeteg csetepatéknak tűnnek, ám nagyon könnyen és nagyon gyorsan elfajulhatnak. A West Side Story-ban pedig el is fajul, a történet tragikumát pedig épp ez adja. 

Ami legelőször eszembe ötlött a filmet nézve az az, hogy Spielberg milyen nagy tisztelettel és alázattal fordult az alapanyag felé: nincsenek nagy változtatások, nem rakta idézőjelbe sem a műfajt, sem a történetet, nem csavart radikálisat a sztorin. Mintha tényleg csak az a szándék vezérelte volna, hogy eleget tegyen egy fiatalkori álmának és annak, hogy áldozzon egyet ennek a klasszikusnak az oltárán. Nemes egyszerűséggel újramesélte azt, csatasorba állítva évtizedes szaktudását, történetmesélői készségét és profizmusát, valamint szeretetét a műfaj irányába.

Ez a profizmus és szaktudás pedig megnyilvánul már a dialógusmentes nyitójelenetben, amely a Jetek és Cápák rivalizálását és súrlódását mutatja be. Janusz Kaminski operatőr kamerája hathatósan feltérképezi a terepet, folyékony eleganciával vegyes dinamizmussal követi le a két banda vetélkedését, koreográfiáját. A jelenet nyilvánvalóan hasonlít sok ponton az eredetire, de az apróbb változtatások jól mutatják, hogy a bemutató óta eltelt jó néhány év: a fiatalok közti harc keményebbnek hat, jobban érezzük az erőszak tomboló erejét (egy ponton egyikük fülébe szög kerül). Megjelenik egyfajta realistább (de még mindig kellően elemelt) vonal a filmben, ami jól áll neki és aminek ellenpontozásául még jobban esik a színes-szagos romantikus álmodozás. Egy másik, a film egyik abszolút csúcspontját jelentő jelenetben pedig Spielberg az America című dalt viszi ki a városba, egy kvázi utcabált levezényelve, amely már önmagában egy igazi örömünnep, színtiszta hódolat a musical felé. Leírták már sokan előttem, de szükségesnek tartom magam is megjegyezni: ennek az embernek a vérében van ez a műfaj (is) és sajnálatos, hogy ennyit kellett várni arra, hogy egy ízig-vérig zenés-táncos filmet rendezzen. 

Hűség ide vagy oda, természetesen nem egy puszta másolatról van szó. Habár az eredetit nézve ezt kritikaként nem rónám fel, az újat megtekintve mindenképpen jó húzás volt Spielberg részéről, hogy kevésbé határolta be karaktereit, jobban kimozgatta őket. Többet mutatott meg nem csupán a városból, de a szereplőkből is: egyes jelenetek így az eredetihez képest érezhetően többet adnak (az összképhez is). Csak hogy pár példát említsek: örömmel tapasztaltam, hogy a Tony-nak Riffel való kapcsolata több árnyalatot kapott, ahogyan arra is ügyelt a forgatókönyvet jegyző Tony Kushner, hogy Bernardo és húga, Maria kapcsolatát is jobban kidomborítsa. Új színezetet kapott a Cool című dal egy pazarul megkoreografált jelenetben (most a Tony és Riff közti konfliktust illusztrálja) és üdvös volt az is, hogy bár Dokit kihagyták a képletből, hasonló funkciót tölt be a történetben Valentina, akit Rita Moreno formál meg. Moreno karaktere új karakter, még ha ismerős jelenetekben ismerős szerepet is tölt be. Jelenléte azonban hangsúlyos több szempontból is, hiszen ő az, aki színészileg nem csupán az eredeti filmből lett átmentve (rendkívül jó érzékkel), de a Puerto Ricó-i vonalat is erősíti a háttérből. Ezzel pedig elérkeztünk a másik pozitívumhoz, mégpedig a reprezentációhoz. Spielberg jobban és határozottabban ráment arra, hogy a Puerto Ricó-i karaktereket hasonló nemzetiségű színészekkel/színésznőkkel képviseltesse és míg annak idején a Schindler listájában még erre nem volt hajlandó, addig itt már a nyelvnek is adott egy olyan utat és teret, ami külön fűszert kölcsönzött a filmnek. A nem angolul megszólaló dialógusok felirat nélkül vannak, ami elsőre megkérdőjelezhető döntés, de abból a szempontból mindenképp érdekesnek és helyénvalónak hat, hogy így kvázi minket, nyelvet potenciálisan nem értőket is megtesz idegennek, kívülállónak, akiknek alkalmazkodniuk kell és elfogadni, hogy nem mindenki úgy beszél, ahogyan mi. 

Mindeközben szeretni valóak a színészek is: Ansel Elgort kisfiús bájával, lazaságával, magas termetével karizmatikus jelenség és az énekhangja se rossz, de talán még nála is jobb Rachel Zegler, aki nagyvásznas debütálásával bizonyítja, hogy érdemes figyelni rá. Spielberg egyébként is ért ahhoz, hogy idejekorán felfedezzen színészeket, remélhetőleg tehát Zeglert is látjuk majd sok jó filmben. A Riffet alakító Mike Faist vékony testalkatával és kezdődően szikár arcvonásaival új életet visz a harcias karakterbe, David Alvarez pedig még közelebb hozta hozzám Bernardót. Rita Moreno pedig a maga nyugalmával, érezhető élettapasztalatával és fel-fellobbanó temperamentumával mindenkit alázatra tanít. Nagyon jó volt őt látni egy ilyen szerepben, Elgorttal való közös jeleneteik pedig a film legjobb jeleneteinek sorát bővítik. 

Összességében azt érzem, hogy egy olyan musical lett Spielberg West Side Story-ja, amely lehengerlő zenei betétjeivel, érzelmességével, tehetséges színészeivel sikeresen levett a lábamról. Meglehet, hogy kissé ódivatú (hatásmechanizmusában például), de ez jól áll neki. Klasszikus darab, ami releváns témáról beszél, nagy és grandiózus képeket fest fel a vászonra, lelkes, tele csodálatos megoldásokkal és jelenetekkel, megtoldva egy olyan fináléval, ami így, ebben a formában is könnyeket csalt a szemembe. Nagybetűs mozi, tulajdonképpen, közhelyesen mondva: ahogyan csak az igazán nagyok tudják intézni.