Roald Dahl műveit előszeretettel adaptálják Hollywoodban. Idén többek közt Wes Anderson készített négy rövidfilmet az író egy novelláskötetéből, most pedig megérkezett az egyik legismertebb regényének legújabb feldolgozása. A Wonka az ünnepi szezon egyik nagy durranásának ígérkezett, a Paddington filmeket jegyző Paul King és a főszereplő Timothée Chalamet vezérletével.
Willy Wonka (Timothée Chalamet) naiv, kalandvágyó ifjú egy határozott álommal. Csokiboltot akar nyitni, ahol a legkülönlegesebb portékákat kínálná az édesszájúaknak. Igen ám, de a három helyi rivális csokigyáros ezt nem nézi jó szemmel és el akarják lehetetleníteni hősünket. A fiatal és talpraesett különc azonban nem esett a fejére, sőt néhány új barátot is szerez, akik segítik célja elérésében.
King filmje immár a harmadik változata Dahl klasszikusának. Először 1971-ben dolgozták fel Gene Wilder főszereplésével, majd érkezett a 2005-ös Charlie és a csokigyár Johnny Deppel, most pedig itt a Wonka, mely kicsit csavart a felütésen, ugyanis a történet azt hivatott bemutatni, miként vált a címszereplő a később megismert figurává.
Szintén változtatás, másrészt hasonlóság, hogy akárcsak a '71-es alkotás, ez is egy musical. A direktor nem árul zsákbamacskát, már a nyitányban elindul a zenés-táncos matiné, melyre nem biztos, hogy szükség volt, de aki nem kedveli ezt a műfajt, az is túlélheti, plusz ebben a környezetben nem hat idegennek a stílus. A Wonka színes-szagos világa ugyanis nagymértékben a fantázia szüleménye. Többnyire hasonlít a miénkre, mégis előfordulnak benne varázslatos, megmagyarázhatatlan dolgok és különös lények. A főhős önmagában megér egy misét, jó szándékú, bohókás alak, mestere a szakmájának, csak épp a lehetőséget veszik el a tőle a riválisok. Apropó konkurencia. A három mágnás remek gengszter reflexió, harcuk pedig kvázi egy aljas, korrupt "drogháborút" eredményez, mindezt persze a csokoládéval a középpontban. Muszáj kiemelni a mellékszereplőket, akik mindkét korábbi felvonásban sokat dobtak az összképen.
Jelen esetben sincs másképp, a gonosz mosodásoktól kezdve, a bájos szövetségeseken át a kihagyhatatlan Umpa-Lumpáig (Hugh Grant). Ez utóbbi bár túl nagy szerepet nem kap, minden jelenete emlékezetes, illetve a dalát sem sajnálták többször megismételni. A humor bár helyenként kissé bárgyú, azért lehet mosolyogni és néhány helyen nevetni, igyekeztek minden korosztályt kiszolgálni ezen a fronton is.
Dahl munkáit rendre körbejárja egyfajta groteszk, már-már bizarr atmoszféra és szerencsére a filmesek nem restek ezt megragadni. King verziójából sajnos hiányzik a megfoghatatlan furcsaság, mely bizonyos szempontból érthető, ám ehhez a sztorihoz mindig passzolt az alig észrevehető abszurditás. Szó se róla, a Wonka sem hétköznapi darab, különlegességét elsősorban az elemeltsége adja, de az említett jellemzőkből fakadó érzés nem kerített hatalmába. Kétségtelenül hatásos a megteremtett fikciós város, a díszletek parádésak, a varázs azonban pont a konfliktusok súlyát öli meg. Minden bonyodalom egy csettintéssel véget ér, s tény, hogy itt a logika, ok-okozati összefüggések fabatkát sem érnek, jó lett volna kevésbé gyermekded módon feloldani a problémákat.
A stáb kifogástalan, Timothée Chalamet viszi a hátán az egészet, de Olivia Colman, Calah Lane, Jim Carter és a többiek is szuperek, illetve remek volt viszontlátni kisebb szerepekben Rowan Atkinsont, Hugh Grantet és Sally Hawkinst.
Sokak szerint felesleges volt elkészíteni a filmet, de ez erős túlzás. Noha King változata kevésbé zavarba ejtő és autentikus, mint a korábbiak, egyúttal sokkal befogadhatóbb, már aki vevő a musicalekre. Az infantilis stílus és a gyermeteg megoldások kidobhatnak az élményből, ám akit be tud rántani ez a világ, annak mesés utazásban lesz része. Lehet, hogy nem csokiztam tőle magam alá, de a Wonka ritka igényes szórakozást nyújthat az egész családnak, mely az ünnepek alatt különösen édes szájízt hagy maga után.
