Danny Boyle (Trainspotting, 28 nappal később, Gettó milliomos) legújabb filmjének alapkoncepciója egy kifejezetten új és egyedi filmet ígért a számtalan zenés biopic között. Ami egyébként a film nagyjából közepéig kifejezetten jól is működik - a második felére viszont mintha teljesen kicserélték volna a filmet, sajnos a hátrányára.

Merthogy a Himesh Patel által alakított Jack Malik története kifejezetten gyorsan és szórakoztatóan indul. Bohókás, szerethető formában mutatja be egy feltörekvő zenész (vagy igazából, bármilyen művész) nehézségeit, akire azonnal rázúdul egy elképesztő lehetőség: egy, az egész világot érő áramkimaradás után egyedül ő emlékszik az egykori Beatles együttesre és John, Paul, George és Ringo zseniális dalaira. Jön is rögtön az ötlet, hogy a klasszikus slágereket a magáévá tegye és egy hazugságra építve karrierjét elinduljon a sztárrá válás rögös útján.

Ahogy mondtam, az alapkoncepció kreatív és újszerű, egy egészen egyedi megközelítésből láthatjuk kibontakozni azokat az örökérvényű témákat, mint hogy kinek mit jelent a művészet, mit ér a világ a művészet nélkül, mennyire nehéz is ez a pálya, de feszegetjük kicsit a plágium kérdéskörét is - szóval lett volna itt bőven üzenet, amit át lehet adni a Beatles dalaival. Ráadásul a főszereplő Patel alakítása pazar, remekül működik a kémia közte és kertvárosi menedzsere, a Lily James által életre keltett Ellie között. Mi akkor mégis probléma?

Nos leginkább az, hogy a Beatles összes dala közül a készítők végül úgy döntöttek, hogy az "All you need is love"-ot teszik meg a történet fő mondanivalójaként. Így adódik, hogy az alapkoncepció adta ismert szituációk ugyan kifejezetten érdekes dinamikát kaptak és remek jeleneteket szültek (a "Let it be" prezentálása a szülőknek elképesztően szórakoztató és ironikus, de a nagy-nagy marketing meeting vagy a "Hey Dude" közös felvétele Ed Sheeran-nal is), viszont a film felétől ezek jelentéstartalma és szerepe eltörpül... a szó szerint a kalapból előhúzott szerelmi szál miatt.

Igen - a Yesterday a számtalan bedobott és felvázolt, érdekes témája közül végül a már számtalanszor lerágott csont, "a szeretet/szerelem többet ér a karriered helyett" mellett voksolt, hogy ő bizony erről kíván beszélni nekünk. Félreértés ne essék: ezzel az üzenettel semmi baj nincs. A gondom az, hogy ebben az ötletben sokkal, de sokkalta több rejlett, amire egyébként az alkotás maga is ráérzett az első felében. Egy hotelszobás jelenet után viszont Jack és Ellie között egy olyan mondvacsinált szálat kezdtek el mélyíteni, ami végül rányomta a bélyegét a film nagy egészére.

A legtöbb korábbi konfliktust pofonegyszerűen elintézték, és hiába bírtam például a meglepő csavart az angol hölgy és az orosz férfi kapcsán, akik szintén emlékeztek az angliai együttes örökségére, valahogy nem tudtam átsiklani afelett, hogy ez pusztán csak így a kényelmes a főhős számára. Hisz' a fő konfliktus, amit neki fel kell oldania, az a románca Ellie-vel.

Az sem segített, hogy a szóban forgó szállal hirtelen elkezdte magát "giccsesen komolyan venni" a Yesterday, ami viszont az eddigire kialakított karakterábrázolások miatt leesett a földre - Jack szülei, az SNL-es Kate McKinnon által eljátszott menedzsere, a szétszórt roadie haverja vagy Ellie mind elképesztően sután és egyszerűen lettek bemutatva - amivel nem is lett volna egyébként semmi baj. De tényleg, működhetett ez volna, ha nem vált ennyire éles kanyart a narratíva és térünk át a klisé vágányra.

Apróság és tényleg nem számít annyira a filmben, de a teljesség igényéhez hozzátartozik, hogy az egész jelenség mögötti magyarázatot egy újságpapír főcímlapján látjuk meg a cselekmény legelején. Szerintem senki se úgy ment be erre a filmre, hogy mindenáron tudni akarja a magyarázatot, szóval ennyi bőven elég lett volna, utána viszont valahogy újra és újra előhozták ezt a motívumot a cigarettával, a Coca Cola-val vagy a Harry Potterrel. Kíváncsian vártam, hová futtatják ezt ki, ám sajnos a visszatérő humorforráson kívül ezzel sem kezdtek semmit...

Kifejezetten negatívnak tűnhetek, pedig nem volt ez egyébként rossz film - inkább csak szomorú vagyok a kihagyott ziccer miatt. Óriási kiaknázatlan lehetőségként éltem meg sajnos a Yesterday-t, ami még ígyis tele van szerethető és aranyos pillanattal, a Beatles dalokra meg ígyis-úgyis rázni fogjuk a lábunkat. Még úgyis, hogy a zenekarral vagy az örökségükkel se kezdtek konkrétan semmit, bármelyik együttes lehetett volna. (Habár, pici spoiler: az a bizonyos karakter aki feltűnik a sztori vége felé ebben az alternatív világban, nagyon szép húzás volt a készítők részéről.) 

Meg lehet nézni, elszórakozik rajta az ember, de szerintem rajtam kívül is sokan csalódottan és nyammogva fognak távozni a stáblista alatt. És kár érte, mert tényleg többet érdemelt volna.