Zárójelentés - Kritika

|

Ebben sokkal, de sokkal több volt.

Szabó István új filmje aktuális, aktualitását figyelembe véve pedig azt érzem, hogy mindenképp megérdemli azt, hogy az ember foglalkozzon vele és rászánja azt a két órát az életéből. Az már más lapra tartozik (és nyilván nem elhanyagolható fontosságú tényező), hogy a Zárójelentés bizonyos értelemben képtelen felnőni mind ahhoz, amit kitűzött céljául, mind pedig ahhoz a munkássághoz és pályaműhöz, mely rendezőjének sajátja.

Hirdetés

A film főszereplője Stephanus professzor (Klaus Maria Brandauer), akit egyik napról a másikra több kollégájával együtt nyugállományba helyeznek egy pesti kórházból. A doktor képtelen lévén bármi máshoz kezdeni, édesanyja folyamatos unszolására visszamegy szülőfalujába, hogy ott töltse be a körorvosi pozíciót. Csapot-papot maga mögött hagy (köztük a feleségét és a jómódú életvitelét is), hogy aztán később rádöbbenjen, a gyökerekhez visszatérni nem feltétlen a legáldásosabb dolog. Pláne akkor nem, ha azok a gyökerek egy kicsiny faluig vezetnek, ahol nem nézhet rá úgy egy nőre, hogy másnap ne hozzák hírbe őt az illetővel. Nagyon gyorsan szembesülnie kell tehát bizonyos tényezőkkel, mint például az alakoskodó polgármesterrel (Stohl András csípőből hozza az utálatos szarházit) amelyek nemhogy nem könnyítik meg az életét, de annak rendje és módja szerint meg is keserítik azt.

A Zárójelentés - ha tetszik - egyfajta látleletét nyújtja egy kicsi falu bemutatásán keresztül egész Magyarországnak: mindenki megvezethető, az élen járó vezérek álságosak, aki pedig megpróbál tiszta maradni, így vagy úgy, de besározódik menthetetlenül. Nincsenek titkok, csak titkolózások nincsen kitörési lehetőség, ez utóbbit pedig nagyon jól alátámasztja az, hogy a főszereplő ahelyett, hogy külföldre menne, vagy bármi máshoz kezdene, inkább visszamegy szülőfalujába, ami - hiába szép dolog a változtatás - felér egy óriási visszalépéssel, ahonnét már sokkal nehezebb előrébb jutni. A rendező nem szépíti a dolgokat, megmutatja, hogy egy ember halála mennyit ér, hogy a kis közösségek hogyan tudnak tönkretenni emberi sorsokat, hogy egy bagatellnek tűnő múltbéli történés miként árnyékolhatja be a jelent, valamint azt, hogy a vezetők minden eszközt képesek megragadni ahhoz, hogy pénzt szerezzenek és hatalmukat megszilárdítsák. Stephanus doktor pedig teljesen idegenként próbál ellavírozni ebben a számára ismeretlen világban, miközben lassan de biztosan nyílik ki a szeme és csodálkozik rá arra, hogyan is működnek igazából a dolgok.

Az alapötlet tehát, amellyel a Zárójelentés dolgozik nagyon is ígéretes: megvolt benne a lehetőség arra, hogy egy igazán maró, szomorú társadalomkritika váljék belőle Szabó István korszakos zsenijével felvértezve. A filmről azonban végül mégiscsak felemás érzésekkel távoztam, mert mindvégig úgy éreztem, hogy sosem képes kiteljesedni és sosem képes úgy megfogalmazni a gondolatait, hogy az igazán átütő erejű legyen. A miliőt tűpontosan ábrázolja, a falusi élet visszáságait életszerűen mutatja be és nem egyszer sokatmondó képekkel is képes operálni (kifejezetten találónak éreztem, ahogy a kamera több ízben is felülnézetből mutatta a kört alkotó falusiakat és a kórust). Mindezt figyelembe véve viszont oltári nagy kár, hogy dramaturgiailag sokszor teljesen félre van csúszva a film. Hogy példát mondjak: hiába beszél a cselekmény egy pontján könnyes szemekkel Szirtes Ági arról, hogy mennyire szerelmes volt régen a professzor úrba, ha egyszer nekünk, nézőknek nulla kötődésünk van kettejük kapcsolatához és a jelenet teljesen váratlanul, felkészületlenül ér bennünket. Hasonlóképpen dadogósan van előadva Stephanus professzor és a helyi tanítónő, Erzsi kapcsolata is - tudjuk, látjuk, hogy valami kialakulóban van köztük, de mégis, ügyetlenebbnek hat az egész viszony(?) prezentálása, mint egy gólya az első bálján. Világosan érthető, mit akart mondani Szabó István, találó az is, ahogyan a két ember csak ártalmatlanul beszélget, miközben mindenki őket nézi (még az ablakból a polgármester is), de karakterrajz szempontjából hiányos, problémás. Halljuk, hogy Stephanus egy kvázi nőcsábász hírében áll, de nem tudunk mit kezdeni a ténnyel, halljuk, hogy az édesanyja nem helyesli a házasságát, de nem látjuk pontosan miért, végül pedig elmondja ugyan a professzor, hogy nincs hová hazamennie, de a hátterét ennek sem kapjuk meg. Mintha egy csapatnyi, lazán felskiccelt karakterkezdeménnyel lenne dolgunk, akik még mind arra várnak, hogy valaki kezdjen velük valami érdemlegeset. Nagy kár az is, hogy a főszereplő feleségét alakító Udvaros Dorottyának is csupán egy elnyújtott statisztaszerep jutott: elegáns kimértséggel díváskodik és issza húzóra a sört, a forgatókönyv azonban nem adott neki sok terepet az igazi játékra.

Minden olyan kiforratlannak és ezáltal felszínesnek tetszik, pedig annyira jó lett volna, ha ehhez az egész nagy társadalmi megmondáshoz társul egy olyan forgatókönyv és olyan rendezés, ami az egészet egy hatékony, működőképes történetté teszi. Hiszen van itt minden: áskálódás felső körökben, egészségügy helyzete felé tett óvatos fricska, múlttal való szembenézés, karaktergyilkosság, kollektív gyűlölködés. Hangzatos címszavak, hangzatos témák, mégis csekély mindez, amit ezekről Szabó István nyilatkozik (mégha mégoly húsba vágóak is olykor). A legtöbb konfliktus vagy csak lóg a levegőben, vagy relatíve súlytalan, kezdve Stephanus fiatalkori letartóztatásától, Énekerzsi hírbe hozásán át egészen a megoldásig, ami frusztrálóan semmilyennek hat. És mindezen csak picit enyhítenek az olyan tehetséges színészek a jelenlétükkel, mint Brandauer (Csankó Zoltán utószinkronjával - kellett egy idő, mire hozzászoktam), Eperjes, Stohl, vagy éppen a már említett Kerekes Éva.

Összevetve: az, hogy a Zárójelentés minden hibájával együtt képes valamennyire működni, leginkább annak köszönheti, hogy annak, amit mond, amiről beszél, van hordereje és van súlya. Hogy az élet itt, minálunk sokszor bizony élhetetlen és hogy a legtöbbször mi magunk tesszük azzá. Felcsillan persze olykor valami pislákoló fény: ahogyan Orosz Ákos gatyában mondja fel a versét a doktornak, ahogyan Brandauer és Eperjes Károly meghitten ücsörög a libikókán (itt nem tudtam hirtelen, mit is gondoljak, de volt annyira szokatlan látvány, hogy inkább ihletettnek éreztem), vagy ahogyan Andorai Péter jelentőségteljesen ül a padon és csak figyel, tekintetében pedig, ahogy Kerekes Évára néz, ott van minden. Igazából, mindent összevetve: az ő játéka volt a film igazi fénypontja. Egyetlen mondatával többet mondott, mint az egész film együttvéve. Szomorú, meglett pillantásában pedig ott volt az egész kurva élet.

Zárójelentés

Kinek Ajánljuk
  • Szabó István elkötelezett rajongóinak.
  • Akik kedvelik a társadalomkritikus filmeket.
  • Akik imádják utálni Stohl Andrást.
Kinek Nem
  • Akik Szabó Istvántól nagyon sokat várnak.
  • Akik jobb szeretik a kidolgozottabb karakterekkel operáló filmeket.

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.