Peter Farrelly eddig a kissé blőd vígjátékairól volt híres, úgymint a Dumb és Dumber vagy a Keresd a nőt!, most azonban úgy döntött, hogy stílust vált és a ma oly divatos tolerancia és rassz problémakörét célozza meg (akárcsak a Fekete Párduc vagy a Csuklyások - BlacKkKlansman). A téma borzasztóan túl van használva Hollywoodban, így voltak aggályaim a Zöld könyvet illetően, de szerencsére ezek alaptalannak bizonyultak.
A 60-es évek elején járunk New Yorkban, ahol Tony (Viggo Mortensen) kidobóként dolgozik egy klubban. A helyet ideiglenesen bezárják, a férfinak azonban munka kell, hogy eltartsa a családját. Felbérlik, hogy a turnéja során legyen a sofőrje egy bizonyos Don Shirley-nek (Mahershala Ali), aki történetesen egy afroamerikai zongoraművész.
Az évszámból adódóan ki lehet következtetni, hogy itt bizony a tolerancia még gyerekcipőben járt, de az alapfelütést még meg is fűszerezik néhány dologgal. Tony tipikus temperamentumos olasz-amerikai, enyhe rasszista vénával, a turné helyszínei pedig a déli államokba kalauzolnak minket, ahol kissé konzervatívabbak az emberek és akkor még finoman fogalmaztam. Látatlanban is összeállhat a kép, hogy mire szeretne tanítani a film és mi lesz a fő üzenete. A mogorva, szűk látókörű fehér férfi megkedveli, sőt barátjának tekinti idővel afroamerikai munkaadóját. Röviden valóban ez a helyzet, de Farrelly ennél sokkal tovább megy, nem áll meg a kötelezően felmondott tanmesénél, aminek nem is örülhetnénk jobban. Az első harmadban megismerjük Tony-t és családját, befut a munkalehetőség, a hosszú út során pedig összezárva ismeri meg egymást két merőben más jellem. Itt érkezik a Zöld könyv első pazar húzása, a karakterek. A sofőrt már ismerjük, de mi a helyzet a munkaadóval? Don kifinomult, intelligens, már-már sznob, akinek mindennél fontosabb a méltósága és nem mellesleg pokoli jó abban, amit csinál. Borítékolható, hogy kettejük kapcsolata nem mentes a konfliktusoktól és azt is ki tudjuk találni, hogy az út során rengeteget tanulnak egymástól. A mű másik bravúrja, hogy csavar egyet a szereplők mibenlétén.
Jelen esetben ugyanis a fehér férfi a nem túl eszes, hirtelen haragú munkásosztálybeli polgár és afroamerikai társa a tehetős, talpig úriember. Ez a csere olyan dialógusokat és egyúttal konfliktusokat eredményez, amik többdimenzióssá teszik hőseinket és a mondanivalót is. Régóta vártam már egy olyan filmre, amiben nem csak azt hangoztatják, hogy szegény feketéknek mennyire rossz, hanem a felszín helyett sokkal mélyebbre ásnak. Zseniálisan prezentálja ezt például az a jelenet, amikor Tony azt ecseteli, hogy többet tud a fekete kultúráról, mint Don. Ebből alakul ki a Zöld könyv egyik legőszintébb és legigazibb pillanata. Ezt kéne kitűznie célul a mai modern társadalomnak ahelyett, hogy a vak toleranciára vagy éppen gyűlöletre buzdítana. Ettől válik olyan pokolian erőssé Farrelly alkotása. Persze nem mehetünk el szó nélkül a színészek mellett sem, ugyanis Viggo Mortensen és Mahershala Ali káprázatosak. A pocakos Mortensen az ízes olasz akcentusával és a kimért Ali a zseniális gesztusaival uralják a vásznat, jogos az Oscar jelölés mindkettejüknek. Ali valószínűleg meg is kapja, de Mortensennél is teljesen jogosan köthetne ki az aranyszobor.
Örömmel tapasztaltam, hogy Farrelly-nek sikerült meglepnie. Tény, hogy itt is megvannak a bevett sémák a rasszizmus szemléltetésére, illetve ki lehet következtetni, hogy hova fog kilyukadni a történet, de amíg oda eljutunk, az nem semmi. Tegyük félre a botrányt, mondván a film nem követi hűen a valós eseményeket. Itt ugyanis az üzenet a lényeg, az pedig ebben a formában tudja elérni a legnagyobb hatást. A Zöld könyvnek óriási szíve van, remek humorral operál és a drámát is ügyesen használja. Tipikusan olyan alkotás ez, amit szinte végig fülig érő szájjal nézünk, és utána el tudjuk hinni, hogy az emberiség nincs elveszve. Az ilyen filmekre pedig nagy szükségünk van!