A Zombieland kétségtelenül a kétezres évek egyik legjobban sikerült, egyben valódi egyéniséggel bíró vígjátéka lett. 2009-es premierje környékén a zombifilmek a reneszánszukat élték, így a tökéletes időzítéssel együtt egy szellemes és legalább annyira hangulatos zsánerparódiát kaptunk. Arról a színészgárdáról nem is beszélve, akik azóta tényleg csak nemesedtek, mint a jó bor, hiszen a Stone-Harrelson-Eisenberg hármas a film óta hat Oscar-jelölést zsebelt be együttesen, azokból pedig egyet szobrocskára is váltott Stone kisasszony. Ez a trió már önmagában nyomós indok arra, hogy reménykedjen az ember egy folytatásban, Ruben Fleischer rendező kereken 10 év után el is hozta nekünk a Zombieland: A második lövést. A végeredmény pedig sokkal jobban sikerült annál, mint ahogy azt sejtettük.
A Zombieland: A második lövés a mi idővonalunkhoz hasonlóan nagyjából 10 évvel az első rész eseményei után veszi fel a fonalat, amikor is Tallahassee (Woody Harrelson) és Columbus (Jesse Eisenberg) a lányokkal együtt a Fehér Házban lelt menedékre, teljes biztonságban a zombiapokalipszis sújtotta világ nem is annyira rémisztő járkáló halottai elől. Azzal viszont nem számoltak, hogy az ovális iroda is marha unalmassá válhat egy idő után, a monoton semmittevés legnagyobb ellenzője pedig az a Little Rock (Abigail Breslin), aki az első rész óta alaposan felcserepedett. A filmhez hűen én sem bonyolítanám túl az alapkonfliktus felvázolását: Little Rock fogja magát és szó nélkül lelép egy hippi sráccal az oldalán, nővére, Wichita (Emma Stone) ha látszólag nem is, de a sztori szerint hülyére aggódja magát, így a kislány nyomába ered a csapat. A Zombieland: A második lövés pedig egy pillanatig sem szeretne ennél komplexebb történetet elmesélni, az elkövetkezendő bő másfél óra pedig egy agyatlan, végtelenül egyszerű, de bűnösen szórakoztató kaland lesz.
Rhett Reese és Paul Wernick írópárosa, akik az elmúlt években egyébként a Deadpool filmek forgatókönyvein dolgoztak (emiatt is váratott ennyit magára a Zombieland második felvonása), valószínűleg időben realizálták, hogy az első rész "az újdonság varázsa" effektusát nem fogják tudni reprodukálni, Így teljesen máshogy közelítették meg a folytatást. Érdemes a helyén kezelni a dolgokat, persze, korábban sem a cselekményesség vagy akkurátusan megírt karakterdráma jutott az eszünkbe a Zombieland hallatán, de a 2009-es horror-vígjátékban bőven volt annyi, hogy a válogatósabb, nem pusztán a humoros gagekre vevő közönséget is elszórakoztassa. A második lövés megtartotta ugyan az előd jellegzetességeit, de egy meglepően más habitusú élményt nyújt, ami egyáltalán nem finomkodik, miközben sokkal butább és jóval alpáribb, mint arra számítani lehetett. Nem tagadom, engem is meglep valahol a dolog, de A második lövés pont olyan mértékben tolta túl mindezeket, hogy még én, akitől alapvetően távol áll az ilyesfajta humor is végig röhögtem a film bő másfél óráját. De komolyan, végig!
Ruben Fleischer filmjét talán a frissen behozott mellékkarakter, Madison (Zoey Dutch) jellemzi a leginkább, aki a legtipikusabb "buta szőke nő" sztereotípia, amit ember elképzelhet. Leírhatatlanul ostoba, elképesztően szerencsétlen, a szüntelen és egyre hangosabb sipákolása nagyjából egy másodperc után válik sokká, és minden köré írt poénforrás szinte tökéletes pontossággal megjósolható. És mégis, valamiért működik. Szinte pont olyan mennyiségben adagolja túl A második lövés ezt a karaktert, és az olykor hasonlóan over-the-top jeleneteket, hogy már tényleg a határait feszegeti a dolog, de végül csak nem bizonyul halálosnak a dózis. Az első részhez hasonlatos road movie jelleg itt is jelen van, ami továbbra is remek alapot szolgáltat ahhoz, hogy a vártnál talán kevésbé koherens szituációkat viszonylag észrevétlenül egymás mellé lehessen fűzni. Főhőseink haladnak A-ból B-be, és természetesen minden megállónál történik valami Zombieland-féle agymenés. Ezek között akad néhány kifejezetten kreatív és érezhetően jól kigondolt szegmens is, ám legalább annyi faék egyszerű, ízléstelen hülyeség is jut a jobban sikerült poénokra - szerencse, hogy a félgőzös malachumort olyan kaliberű színészek szállítják most, mint a Zombieland hármasfogata.
Számomra nem kérdés, hogy a 2009-es film legszórakoztatóbb faktora a színészek közti, makulátlanul működő kémia volt, amiért máig öröm ismételni a Zombielanddel. A folytatás alapból hátrányból indult viszont, hiszen a zombiapokalipszis négy lovasa gyakorlatilag elveszítette az egyik tagját, hiszen Little Rock karaktere pusztán epizódszerepet kap. Ez egyáltalán nem meglepő annak fényében, hogy Abigail Breslin hiába volt tehetséges gyerekszínész, a Zombieland óta egyetlen komolyabb szerepet sem tud felmutatni. Ez itt, A második lövésben is abszolút kijött, ha nem is feltétlen az alakításában, hanem abban a jelenlétben, amit a vásznon át sugároz - ez ugyanis ordítóan kilóg a hollywoodi hármasból. Ők viszont továbbra is piszkosul jól állnak ennek a világnak, még úgy is, hogy karaktereik gyakorlatilag egy tapodtad sem mozdultak előre az elmúlt 10 évben, már ami jellemüket illeti. Sőt, talán picivel kevesebbek és kevésbé színesek is lettek, de még mindig hihetetlenül jó együtt látni őket. Stone egy fokkal visszafogottabb és kevésbé erőteljes, mint Eisenberg vagy Harrelson, utóbbi viszont egyértelműen A második lövés nagy nyertese: nem lehet nem észrevenni, hogy mennyire élvezte ezt az egészet és lubickolt Tallahasseeként Harrelson, ezzel szinte ellopva a show-t.
Én pedig az elejétől a végéig imádtam minden pillanatát annak, amikor ez a három ember gyakorlatilag ugyanott folytatta mindazt, amit annyira szerettünk, mint ahol azt 10 éve abbahagyták. A második lövés akciófilmként talán még jobban is működik, mint elődje. Ugyan továbbra sem ez a film fókusza, de a zúzósabb szegmensek látványos, dinamikus koreográfiát kaptak, Columbusék pedig már veteránokhoz illően bántak a puskákkal. Mind a látványvilág, mind a hangulatos zenei betétek hűek maradtak a Zombieland-hangulathoz, nem beszélve a szellemes és visszafogott kikacsintásokról, vagy épp visszautalásokról - az én ízlésemnek talán még picit kevés is volt belőlük. Egy már-már a Z világháborút idéző (na jó, azért közel sem) idéző finálét is kapunk, ami való igaz, szórakoztató a maga módján, de addigra már megfáradt kissé a film. Nem lógott ki az élmény egészét nézve, de azért csak elvárna a néző egy emlékezetesebb finálét, főleg egy évtizednyi várakozás után. Bár van egy sanda gyanúm, hogy nem ez volt az utolsó Zombieland film, amit láttunk.
A Zombieland: A második lövés nem múlja felül az első részt, ahogy arra számítani is lehetett, ám egész nyugodtan oda rakhatjuk mellé. Főleg, hogy a folytatásnak egy pillanatig sem volt célja az előd erényeinek megugrása, ennek eredményeképp egy látszatra azonos, de humorában más típusú filmet kaptunk, ami nem mindenkinek fog feküdni - ez borítékolható. Ha hozzám hasonlóan elkap valakit ez a túlpörgetett, de az elejétől a végéig marha szórakoztató agymenés, akkor viszont az első részhez hasonlóan az elmúlt évek egyik legjobban sikerült akció-vígjátékát röhögheti végig. Ennél többet viszont nem érdemes várni a nagy visszatéréstől.