Szokásunk piedesztálra emelni az amerikai sorozatgyártást, Hollywood és a minőség közé egyenlőségjelet tenni, főleg akkor, ha más országok, főképp a magyar filmipar kerül a mérleg ellentétes nyelvére. Kétségtelen, hogy az évente több száz órányi szórakoztató tartalmat a világra árasztó amerikai mozgóképmanufaktúra szabja meg az aktuális trendeket és alakítja évszakról évszakra az ízlésünket, de rá kell ébredjünk, hogy ez az óriás nem sebezhetetlen vagy pótolhatatlan, és talán nem az amerikanizáció az egyedüli jó, ami a világgal történhet.
Nem véletlen, hogy a mainstream tartalmak sebes folyamán száguldó hajónk néha fennakad egy-egy európai vagy ázsiai zátonyon, amikért rövid vagy hosszabb időre, de szinte mindenki gyermeki lelkesedéssel, a gyönyörtől csillogó szemmel tud rajongani. Nem kell olyan régre visszatekintenünk az időben, hogy példákkal tudjunk ehhez szolgálni, hiszen elég csak a Sötétség (Dark) című, három évadot megélt sorozatra gondolni, vagy az Oscar-díjnyertes dél-koreai Élősködőket (Parasite), a svéd-dán A hídat (Bron/Broen), esetleg a spanyol A nagy pénzrablást (La casa de papel) említeni.
Habár az emberi kreativitásnak nincs határa, a stúdiók és televíziós társaságok büdzséjének annál inkább, ezért nem is csoda, hogy a vadonatúj, merész ötletek csak kis számban kapnak esélyt és helyettük egyre nagyobb számban készülnek a máshol más sikeres produkciók feldolgozásai. Ezt a remake-hullámot a hazai közönség számára sem kell bemutatni, hiszen a kritikai és nézettségi sikereket arató magyar sorozatok java egy külföldi formátum adaptációja. Aranyélet, A Tanár, Társas játék, Terápia, A mi kis falunk, Drága örökösök, Mintaapák… mindegyik "mögött" ott van egy izraeli, finn, szlovák, német vagy éppen argentin alap, amelyet felturbózva vittek sikerre hazánkban. A remake-ek korában pedig már egyáltalán nem "szégyen" vagy megvetendő ehhez az eszközhöz nyúlni, főképp azt látva, hogy milyen jó tartalmak készülnek itthon és külföldön egyaránt.
Mielőtt azt hinnénk, hogy csak ránk magyarokra jellemző ez a feldolgozási vágy, gyorsan pillantsunk csak rá olyan sorozatokra mint a Gyilkosság (The Killing), a Homeland - A belső ellenség, Az alelnök (Veep), a Kártyavár (House of Cards), a Shameless - Szégyentelenek, A hivatal (The Office), az Eufória (Euphoria) vagy a Doktor Murphy (The Good Doctor). Szinte mindet ismerjük, talán vannak olyanok, akik mindet látták és imádták is, és dicsérték értük (a norvég, dél-koreai, brit és izraeli helyett) az amerikai sorozatipar kreativitását.
Az adaptálás persze nem csak anyagi megfontolásból, a remélt biztos bevétel okán történhet. Míg korábban a vásárolt tartalmak aratták a nézettségi sikereket, ma már egy külföldi premiersorozat a televízióban alig mozgatja meg a közönséget. Az online tartalomfogyasztás előretörésével és fejlődésével szinte megszűntek a nyelvi korlátok (egyre több sorozatnak és filmnek van magyar specifikációja), az egyre gyorsabb és nagyobb kijelzőjű telefonoknak és mobilinternetnek köszönhetően pedig bárhol, bármikor megnézhetjük kedvenc sorozatunk új epizódjait. Ezzel a tévék nem tudnak versenyezni... vagyis dehogynem, mégpedig azzal, ha olyan tartalmat kínálnak, ami sehol máshol nem elérhető, csak náluk. De a saját gyártás nagy rizikó, egy bevált recept pedig ritkán okoz csalódást. Nem csoda tehát, hogy a világon minden tévétársaságnál egy eredeti ötletre jut három feldolgozás. Nincs ez máshogy hazánkban, a környező országokban, az Egyesült Államokban vagy éppen Törökországban sem.
Sokat hallunk Bollywoodról, kevesebbet Nollywoodról (a nigériai filmiparról) és Törökországról, pedig mára a világ egyik legjelentősebb mozgóképexportőrévé váltak. A török filmesek évente elképesztő mennyiségű sorozatepizódot és filmet készítenek, melyek az elmúlt tíz év alatt ledolgozták hátrányukat Európához és Amerikához képest. Mind megvalósításban, mind színészi játékban, mind pedig a forgatókönyveket tekintve olyan minőségre képesek, amellyel a világ filmiparának élvonalába kerültek. Ugyan csalóka lehet a kép, hiszen a hazánkban eddig bemutatott több mint harminc török produkciónak csak elenyésző részére (csak az Ezelre) mondaná azt egy harcedzett film- és sorozatjunkie, hogy jó, pont a be nem mutatott tartalmak között találunk igazi gyöngyszemeket. Ezek azonban bajosan férnének bele a délutáni telenovella-sávba és talán nem is nézné a romantikusabb történetekhez szokott, zömében női közönség. Pedig a misztikus Hakan, a védelmező (The Protector), az Atiye ajándéka (Atiye), a téglás Icerde, vagy a maffiás-jogi dráma, a Karadayi mind kivételesek.
Az eredeti tartalmak mellett, mint a fentiek is, Törökországnak is kellenek a remake-ek, és nem szívbajosak az alkotók, ha választani kell. Feldolgoznak olyan szériákat is, amelyeket más országokban sose csináltak volna meg. Eszébe jutott volna valakinek, hogy a Hugh Laurie-val összeforrt Doktor House-ból saját változatot készítsen? Biztosan, de a törökök meg is lépték ezt. Hekimoglu címen mutatták be tavaly decemberben és az első évad idén áprilisban ért véget a Kanal D műsorán. Nem aratott ugyan osztatlan sikert, de megtalálta a közönségét, akárcsak a hazánkban Doktor Murphy címen ismert produkció török variánsa, amely gigantikus nézettséget hozott részről részre. A török FOX tűzte képernyőre a dél-koreai Good Doctor adaptációját, melynek első szezonja 28, egyenként kétórás epizódokból állt.
Szokatlan lehet ez az adáshossz, de Törökországban a sorozatepizódok 90-120-150 percesek, filmhosszúságúak, és a nézők ehhez is szoktak hozzá. Olyannyira, hogy a Mucize Doktor részeit esetenként 15-17 millióan is nézték, amellyel nem csak a nap, de a hét legnézettebb műsora volt. A kórházas produkcióknál maradva említést érdemel még A Grace klinika (Grey's Anatomy) remake-je is, amely 2006 és 2011 között volt műsoron és a török kultúrkörhöz igazítva nem a női, hanem a férfi karakterek voltak a hangsúlyosabbak a Doktorlarban.
A török médiaszabályozás sok tekintetben meglepően szigorú, de ha ismerjük a török kultúrát, máris érthetővé válik például az a kitétel, hogy miért nem engedélyezett egyik tévés produkcióban vagy tévébe kerülő filmben sem az alkoholos ital fogyasztása. Nagyon kivételes esetben, trükkös megoldásokat bevetve isznak csak a szereplők, ha mégis ki van töltve valami bor vagy pezsgő, sosem mutatják, ahogy azt ténylegesen meg is isszák a képernyőn. Ugyancsak konzervatívak a szexualitást tekintve, intim pillanatoknak szinte sosem vagyunk tanúi, meztelenkedést sem nagyon láthatunk, és a "megszokottól" eltérő, például meleg szereplőket is nagyítóval kell keresnünk a török szériákban. Azonban a szabályozások ellenére a készítők megtalálják a kiskapukat, és ezek a korlátozások megannyi kreatív megoldást szülnek.
Mindenesetre egészen pikáns, hogy egy ilyen környezetbe adaptálták a Született feleségeket és a Shamelesst is, amelyek finoman szólva sem nevezhetők a konzervatív értékeket népszerűsítő, visszafogott sorozatoknak. A török Született feleségek, az Umutsuz Ev Kadinlari 2011 és 2014 között volt képernyőn és jócskán átalakították a sztorit: kihagytak minden meleg vagy leszbikus szálat, az egyik főszereplő sem vált alkoholistává, mint az eredeti verzióban és jóval kevesebb szexualitást mutattak. Ám ennek ellenére vagy ezek miatt nagy siker volt a feldolgozás. Ez már nem mondható el a török Shamelessről, melyet tavaly az RTL Klub is bemutatott Az én kis családom (Bizim Hikaye) címmel. A készítőknek itt igazán nehéz dolga volt, hiszen csupa olyan dolog a motorja a történetnek, amit rizikós ábrázolni török produkcióban. Az apa alkoholizmusa megmaradt ugyan, de takargatva, a meleg szál pedig innen is kikerült.
A kórházas téma mellett a krimi is roppant népszerű Törökországban. Nem egy bűnügyi sorozatot készítettek vagy adaptáltak, mégis meglepő volt, hogy jó pár évvel ezelőtt egy olyan produkcióra esett a választás, amely nem is annyira a története, mintsem a főszereplője miatt vált sikeressé Amerikában. A Monk - A flúgos nyomozó török adaptációja mégis elkészült Galip Dervis címmel. Habár a kritika nem volt oda érte, kifogásolták a színészek játékát és a címet is, a nézők között megtalálta rajongótáborát. Az azonban árulkodó, hogy az epizódok nem a főműsoridőben, hanem éjjelente kerültek képernyőre a Kanal D csatornán, persze Galip Dervis így is 56 estén keresztül szórakoztatta a nézőket.
Kevéssé mondható sikeresnek a Hazug csajok társasága feldolgozása, a Tatli Kucuk Yalancilar, mely mindössze 13 részt élt meg. Szintén nem lett sikeres az Egy rém rendes család török változata (akárcsak a magyar verzió), mely 2004-ben debütált és mindössze nyolc hétig volt látható. Talán az sem segítette az Evli ve Cocuklut, hogy a török részek közel egy óra hosszúságúak voltak, két amerikai epizódot dolgozva fel egyszerre. Az akkori kritika csak negatívan írt a szériáról, és a nézettség is borzasztóan rossz volt.
Talán a kulturális és földrajzi közelségnek is köszönhető, hogy az ázsiai tartalmakat remekül adaptálják Törökországban. A Mucize Doktor (a dél-koreai Good Doctor) előtt futott nagy sikerrel a hazánkban is ismert Megtört szívek (Paramparca), mely egy 2000-ben bemutatott koreai dráma feldolgozása, egy olyan családi dráma, melyben egy szegény és egy gazdag család újszülött babáit összekeverik, ezzel megpecsételve mindkét gyerek sorsát. Nagyon népszerű lett és nemzetközileg is díjazott sorozattá vált a japán Motherből forgatott török Anya (Anne), mely egy megrendítő és megindító dráma egy bántalmazott kislány és az őt megmentő tanárnőjének kapcsolatáról.
Válasszuk azonban bármelyik változatot, nézzük az eredetit vagy a feldolgozást, szeressük az amerikai, európai, ázsiai vagy afrikai filmeket, az a lényeg, hogy jól szórakozzunk, akár nevetve, akár sírva, mert minden film és sorozat hozzánk tesz valamit.