A Ridley Scott produceri felügyelete alatt készült A farkas gyermekei első szezonja ha nem is volt tökéletes, de nem szűkölködött érdekes, gondolkodásra késztető ötletekben és törekedett arra, hogy izgalmas kérdéseket boncolgasson (felemás eredménnyel). A második évad ugyanígy folytatja ezt, mintegy továbbra is megidézve Scott sci-fi rendezéseit (vagy legalábbis a Prometheus-t és az Alien: Covenantet biztosan).

Az első szezonban úgy hagytuk magukra a szereplőket, hogy kapunk egy meglehetősen sutának tűnő, szemöldökráncoló cliffhangert: Anya életet adott egy hatalmas kígyónak, amely aztán szépen tovarepült, bizonytalanságban hagyva minket és a szereplőket is, hogy milyen funkciója lesz majd neki a továbbiakban. Ez így leírva továbbra is kimeríti a szemöldökráncoló hülyeség fogalmát, de ha ezen túl tudjuk tenni magunkat (sőt, ha megtanuljuk értékelni, ne adj' Isten kedvelni az ilyen jellegű húzásokat), akkor kevésbé fog fájni. Vagy legalábbis - saját tapasztalatból mondom - nekem kevésbé fájt. 

A második évad az újonnan kialakult, ateizmusra épülő kolóniára összpontosít, valamint arra, hogy ott miként boldogulnak az előzőleg megismert karakterek, Anyával kezdve Apán át, egészen a gyerekekkel bezárólag. Egy másik szál pedig azt mutatja be, hogyan igyekszik saját vallási közösséget (szektát) alapítani Marcus, az ateistából lett megrögzött vallásos férfi, aki emberfeletti erőre tett szert és saját magát prófétaként állítja be. Jól látható tehát, hogy a tematikai vonal nagyjából azonos az előző szezonban felvázoltakkal. Újfent terítékre kerül a teremtés, a hit/nemhit kérdésköre, az ember/android különbözőség, illetve valamelyest a szülői gondviselés. 

Ha azt mondom, hogy nehezen tudtam belerázódni a cselekmények sodrásába, akkor azt véletlenül se vegyétek túlzásnak. Az első két epizód emlékeztetett engem arra, hogy mi az, amit nem szerettem az első évadban. Hiába a magasztos gondolatok, ötletek, hiába a filozofikus hangvétel, ha nemigen van olyan karakter, akiért igazán tudnék aggódni és akit igazán megkedvelnék. Lássuk be mindezen túl, hogy ez a sorozat nem törekszik arra, hogy szórakoztassa a nézőjét, ahhoz pedig nem elég intelligens és nem eléggé felkészültek filmnyelvileg az alkotók, hogy olyan módon tudja tágítani a befogadó elméjét, mint mondjuk Kubrick tette annak idején a 2001: Űrodüsszeiával. Na de - tegyük helyre magunkat - ne legyenek irreális elvárásaink. 

Az érzelmi része a cselekménynek tehát továbbra is a zéróval egyenlő, így maradnak a puszta történések és a gondolatiság. Ha pedig ezen a szinten nézzük, akkor kapunk egy-két érdekes dolgot. Az ateizmus kontra vallásosság például továbbra is izgalmas színteréül szolgál a dolgok folyásának, még jobban aláhúzva azt, amit már eddig is sejtetett a széria, miszerint az embertől nem csak a kétkedés, de a hit, a remény (a felsőbb, kézzel meg nem fogható erőbe vetett bizalom) is elidegeníthetetlen. Ez utóbbit egyre erőteljesebben sulykolja, belevonva Apát, a logikus gondolkodásra predesztinált androidot is, akit egyre több olyan karakterisztikával látnak el, amely jelzi, hogy hiába minden belső, előre kódolt korlát, az intelligencia, ha mesterséges is, bőven megvan benne az esély, hogy az egyén jelentőséget tulajdonít egy amulettnek. Elvégre: az android is csak ember, nemdebár?

Mindeközben az érem másik oldalát illetően Marcus karakterével a hamis(?) próféták vesszőfutását is bemutatja annak minden ájtatosságával és hamiskodó szellemiségével együtt. Önhittség, ígéretek, a vakbuzgóság, ezek mind jellemzik az egykori ateista bűnöző történetszálát, aki önerőből verbuvál követőket maga mellé, miután hangokat hallva meggyőződik arról, hogy ő az igazi próféta (és miután Anya szemétől különleges képességekre tesz szert). Hogy ez a szál hova fut ki, azt valahol a nagyon érdekes és az orbitális marhaság határmezsgyéjén kell keresni. Valamelyest igyekeztek árnyalni a karakterét, de végig teljesen antipatikus marad, így pedig esélyt sem ad arra, hogy legalább egy picit meginogjunk és elkezdjünk hinni benne a többi szereplővel együtt. Biblikus, úgymond nagyszabású gondolatokban és megvalósításban most is igyekszik tehát minden igényt kielégíteni a sorozat, de az évad végére érve itt inkább azt éreztem, hogy csak mutatóban van a sok motívum. Ez az érzés pedig több ízben is eszembe jutott az évad során, még ha nem is mindennel kapcsolatban.

Mert akárhogy is nézem, a kígyó megszülése és annak jelentősége/értelme továbbra is magyarázatra szorul, ahogyan az is, hogy Anya egy másik tettének, önmaga erőszakkal történő előléptetésének miért nem volt nagyobb hatása, jelentősége a következményeket illetően. Végül nem jutottam más konzekvenciára, mint arra, hogy akárcsak a Prometheus, ez a sorozat is szeret kérdéseket feltenni, de azok megválaszolására már nincsen kapacitása és inkább azzal tereli el róluk a figyelmet, hogy újabb kérdéseket tesz fel és újabb vad - mondhatni szórakoztatóan őrült - fordulattal támad. Mert igen, rendkívül biblikusnak hat és érdekesnek az, hogy egy android életet ad egy kígyónak, majd azt gyermekeként szereti. Biblikus az is, hogy nő egy fa, amely megkérdőjelezhető eredetű és minőségű gyümölcsöt ad. És mindezen motívumokat talán nem is kell túlmagyarázni, amit azonban hiányoltam, az az, hogy kitartson mellettük és kiérlelten kommunikálja saját gondolatait a segítségükkel. Ehelyett pedig inkább ugrik tovább egy másik őrültségre. Ezt egy darabig persze lehet így folytatni és eddig sikerült úgy abszolválnia, hogy érdekes legyen, de kérdéses számomra, hogy egy harmadik szezonnal mi újat tud nyújtani és mennyiben tudja fenntartani ezt a képességét. Habár, szerény véleményem szerint a cliffhanger ezúttal kevésbé bődületes, mint előzőleg volt és valamivel hajmeresztőbb hatást kelt.

Ami dicséretes, hogy a sorozat ezúttal jóval többet merít a horror eszköztárából, így több olyan képsorra is futotta, amely finoman a frászt hozta rám. A piócáktól kezdve a vízi szörnyeken át egészen a fa eredetéig és az android kislány ámokfutásáig sikerült olyan jeleneteket szállítani, amelyek egészen lidércesek, jó értelemben őrültek és kicsit nagyobb elánnal tobzódnak a műfajiságban. Még akkor is így gondolom, ha közben legszívesebben bökdöstem volna a képi világért felelős embert, hogy azt a kékes-szürkés szűrőt hajítsa el végre. 

Összességében tehát a kezdeti döcögés ellenére, végül csak beindult az évad, viszont minden ötlete ellenére kezd kitűnni, hogy maga sem tudja pontosan, merre megy. A tónust illető egyhangúsága rányomja a bélyegét a végeredményre, motívumai, bizonyos lépései, vadságai viszont tartják benne az életet. A nyitott befejezést látva vélhetően számíthatunk a folytatásra, egy részem kíváncsian néz elébe, viszont van egy sanda gyanúm, hogy ugyanolyan nehezen fogom rávenni magamat majd, mint most erre.