A Ridley Scott produceri felügyelete alatt, Aaron Guzikowski eredeti ötletéből készült sorozat egy finoman szólva is érdekes munka, amely jó okkal válthat ki szemöldökráncolást a nézőkből, viszont vállalásai, gondolatai és témái miatt bőven nyújt az arra éheseknek ún. szellemi táplálékot és izgalmas elemeznivalót.

A sorozat cselekménye azután játszódik, hogy a Föld lakhatatlanná vált. Egy újabb bolygó benépesítése céljából egy maroknyi embrióval "megáldva" két androidot választanak ki (eleinte nem tudjuk, hogy kicsoda), akik küldetésüket meg is kezdik kisebb-nagyobb sikerrel. Az embriók lassacskán nőni kezdenek, a tucatnyi gyerekből azonban végül csak egy marad életben és puritán, kvázi-nyugodt életvitelüket végül az bolygatja fel, hogy egy csapatnyi túlélőbe botlanak, akik szintúgy új lakhelyet keresnek maguknak. 

A farkas gyermekei egy olyan helyzetet vázol fel, amely már felvetésében is érdekes témának/koncepciónak bizonyul: Guzikowski poszt-apokaliptikus sci-fi meséjét egy vallási ellenségeskedés prizmáján keresztül vizionálja. A történet szerint ugyanis az emberiség a hívők és az ateisták két csoportjára oszlott és végül ez a konfliktus volt az, amely felmorzsolta őket, a két android pedig (Ádám és Éva után szabadon: Anya és Apa) egy olyan kolóniát tervez létrehozni, amely nyomokban sem tartalmazza a vallásosságot, a hitet. Életfilozófiájukat a tudományosságra, a gyakorlatiasságra alapozzák, így igyekeznek nevelni egyetlen életben maradt "gyermeküket", Campion-t is - ezzel is kiküszöbölve a vallás negatív hordalékait: a fanatizmust és a tőről metszett bigottságot, a szűklátókörűséget. A sorozat tehát lényegében annak szenteli a maga tíz epizódját, hogy szembeállítson két látásmódot, ütköztesse azokat majd pedig rávilágítson, igazából egyik véglet sem jobb a másiknál. Guzikowski története nemcsak hogy egyik oldalt sem teszi meg egyértelműen jónak és megmutatja azt is, hogy egyik mederből bőven át lehet kerülni a másik mederbe. 

Nemcsak a vallásosság és ateizmus kerül azonban terítékre, hanem a teremtés, a nevelés, az identitásválság, illetve androidok öntudatra ébredése is. Ebből a szemszögből nézve nagyon is kényelmes a párhuzam Ridley Scott sci-fijeivel: konkrétan A farkas gyermekei olyan, mintha a Prometheus és az Alien: Covenant mostohatestvére lenne. Guzikowski ugyanolyan bőkezűen bánik a magasröptű filozofálgatással, mint mestere, ugyanolyan borús-kékes-szürkés színtónusok jellemzik a jelenetsorokat és ugyanolyan pesszimista hangvétellel mondja el a történetet. Azonban míg Scott két legutóbbi sci-fijénél ott volt az a nyomás, hogy a nézőknek a nagy gondolatiság mellett egy vérbő Alien-filmet is kell szállítani, addig A farkas gyermekei ennél szabadabban mozoghatott a maga kis világában. A felvonultatott főbb karakterek is szépen igyekeznek árnyalják az összképet: az arcot és lassan identitást lecserélő házaspár - Marcus és Sue -  egykori ateistaként arra kényszerül, hogy hívők egy csoportjával tartson, hogy aztán szépen lassan megkérdőjeleződjön mindaz, amiben hittek (bár ezt főként a férj karakterével játssza el a sorozat). Velük kapcsolatban majdnem végig azt éreztem, hogy szépen, ügyesen mossa össze a feketét és a fehéret, a jót és a rosszat, még ha a végcél, ahová kifuttatja őket kissé összemaszatoltnak is hat.

A központi szerepet játszó gyerekszereplők is jól pozicionáltak a történetben, alakjukban az alkotók érezhetően a gyermeki lélek és gondolkodásmód befolyásolhatóságát hivatottak megmutatni. Szerettem, hogy a sorozat foglalkozott annak a gondolatával, hogy egy gyerek számára mennyire magától értetődő az, amiben ő felnő és az a közeg, az a gondolkodásmód, ami őt körülveszi. Ám mindezek mellett talán a legizgalmasabb "alapanyagnak" Campion bizonyult, aki két ateista android szülő gyermekeként igyekszik egyszerre megfelelni saját családjának azzal, hogy próbálja kipurgálni gondolataiból a hitet és aki közben mindegyre azon kapja magát, hogy valami megfoghatatlan felé fordul. Önazonosság és megfelelni vágyás ütközik itt össze.

Érdekes módon azonban a két android, Anya és Apa karakterét is sikerült úgy ábrázolni, hogy izgalmassá váljanak: Apa a maga faarcú humorával és empátiára való törekvésével, Anya pedig a maga kiszámíthatatlanságával és erőszakos, ambivalens viselkedésével okoz meglepetéseket. Más kérdés, hogy pont utóbbit illetően éreztem azt az utolsó epizódok felé, hogy átestek az írók a ló túlsó oldalára és a hitelességet (melyet felépítettek a történeten belül) elkezdték kikukázni. Anya szerepe kulcsfontosságúnak bizonyul és több fordulatot is szántak neki, de egy idő után már mintha már maguk az alkotók is csak úgy dobálnák egymásra a nagyívűnek szánt felfedezéseket vele kapcsolatban. Ezeket a felfedezéseket izgalmas volt végigkövetni, ahogyan azt is érdekfeszítő volt figyelni, amiként szépen lassan kirajzolódik egy múlt és ahogy céljait újradefiniálja. Az ezekkel a felfedezésekkel, kéz a kézben együtt járó, köznapi nyelven szólva WTF-fordulatok tehát a maguk bizarr módján egészen érdekesek és szórakoztatóak, csak épp egyelőre nem látjuk, hogy merre vezetnek. Persze - tehetjük hozzá - úgyis jön a második évad, ott meg lehet magyarázni mindent, de nem tartom túl elegánsnak azt, hogy összehordunk mindent az első évadban, azzal számolva hogy majd később magyarázatot kapnak a dolgok. Összességében azonban izgalmas volt végigfigyelni azt, ahogyan Anya szépen lassan felfedezi a saját múltját.

Hasonlóan problematikussá válik a végére a hit-ateizmus kérdése is. Ez pedig az őrület és Sol (itt úgy hívják az istent, amiben hisznek) által megszólított, illetve önhatalmúlag vezéralakká avanzsálódott egykori ateista karakterének ívén csapódik le leginkább. Marcus, aki vezeti az Anya által elrabolt gyerekek megmentésére indult csapatot eleinte csak eljátssza hitét, majd egyre inkább rákap a hit és a hatalom ízére, a kocka pedig teljesen fordulni látszik. Ez önmagában izgalmasnak hat és alapvetően remek táptalajt biztosított volna arra, hogy megvitassa a sorozat saját magával a befolyásolhatóságot, az emberi gondolkodás és berögződések képlékenységét. A cselekmény azonban ezt illetően egy ponton túl letér a saját maga által látszólag kiszabott útról és egy másik ösvényt választ, amely számomra bizonyos értelemben leegyszerűsítőnek, vagy legalábbis zavarónak hatott az addigiakhoz képest. Marcus végső sorban megmarad, mint önjelölt, habzó szájú próféta, akivel megint csak azt lehet írni, hogy remélhetőleg a második évadban több mindent kezdenek (érezhetően van tervük vele, addig is be kell érnünk ennyivel), illetve azt is csak remélni tudom, hogy a Sol-vonalból is kihoznak még többet. Jelenleg azt érzem, hogy több kérdést tettek fel, mint amit meg tudtak válaszolni és több olyan frusztráló döntést hoztak, ami megrezegteti azt a bizonyos lécet. 

Mindezekkel és még néhány butább forgatókönyvírói húzással (a hangokat halló, erőszaktevő rab történetszála is slendriánul varródott el) együtt is azonban azt mondom, hogy bőven van mit A farkas gyermekein szeretni és értékelni. A látványvilág igényesen kivitelezett, a témák, amelyeket felvet rendkívül érdekesek és gondolatprovokálóak, valamint amellett sem szabad elmenni szó nélkül, hogy néhányszor a horror műfaji regiszterébe is áthajlik és kacérkodik azzal (nyilván nem olyan szinten, mint tette azt az Alien, de nem is szándéka). Így vagy úgy, de valahogy mindig elérte, hogy elkapjon engem és tette ezt hol a látvánnyal, hol az ötleteivel, hol pedig azzal a sajátos, nyomott atmoszférájával. Mindeközben könnyen el tudom képzelni, hogy sokaknak unalmassá válik, hiszen alapvetően egy hangulatilag, tónusilag relatíve egysíkú sorozattal állunk szemben, melynek borongós hangvétele egy idő után monotonná és érdektelenné válhat. De ha ezen túltesszük magunkat, akkor érdekes dolgokra lelhetünk. Bizarrsága sok helyen vetekszik a Prometheus és a Covenant hasonszőrű megoldásaival (ízlés dolga aztán, hogy kinek mi csúszik le és mi akad meg a torkán) és bár azok kissé fellengzős, okoskodó, kvázi intellektuel stílusa is fellelhető nyomokban, azért az eredmény így is több, mint vállalható lett.