Sosem veszélytelen dolog egy jól ismert történetet az újítás szándékától vezérelve úgy elmesélni, hogy közben a feje tetejére állítunk benne szinte minden ismerős vagy éppen legendás elemet. Frank Miller, aki karrierje során már többször sikerrel vette eme akadályt, legutóbb az Arthur királyi mondakört szerette volna kissé felfrissíteni a Cursed: Átkozott címre keresztelt young adult regényével, melyet Thomas Wheelerrel karöltve hoztak tető alá. A még el sem készült könyv hírére aztán nem sokkal később bejelentkezett a Netflix, hogy szívesen látnák Millerék portékáját a streamingplatformon. A projekt iránti bizalmat csak tovább erősítette az a tény, hogy a páros a sorozat kreatív folyamataiból is bőszen kivette a részét, így szinte minden adott volt egy valóban remek fantasyhez.

A végeredmény viszont az ígéretesnek tűnő előzetesekkel ellentétben legalább olyan átkozott lett, mint a történet főszereplője. Nem sok szépíteni való van azon, miszerint a Netflix ezúttal nagyon mellényúlt, hiszen a Cursed: Átkozott szinte minden téren hatalmas csalódást okoz. A történet a tünde származású Nimue-vel (Katherine Langford) veszi kezdetét, akit gyermekkora óta megvetnek különleges képességei miatt, amit egyesek átoknak, míg mások hatalmas lehetőségnek látnak. Az ifjú hajadon egy beteljesülni látszó jóslat ellenére megelégeli a kitaszítottaknak jutó életet, így maga mögött hagyja a faluját, hogy aztán hajóra szállva új életet kezdjen.

A pilot epizód és maga az egész széria nagyjából eddig a pontig volt képes konzisztens maradni, innentől ugyanis ízelítőt kaptunk abból, pontosan mi is vár ránk a maradék kilenc epizód során. Ettől kezdve az írók sorra dobálták be a történet szempontjából később fontos szerephez jutó karaktereket, arra viszont már nem igazán figyeltek, hogy talán nem a legjobb ötlet mindössze néhány perces bevágásokkal bemutatni Merlint (Gustaf Skarsgard), vagy a vörös paladinok vezérét, Carden atyát (Peter Mullan). Persze az évad hátralévő részében bőven jut idő mindenkinek, mégis ennyire túlzsúfolni az amúgy is gyenge lábakon álló nyitányt, nos, minden volt, csak jó ötlet nem. Bár azt hozzá kell tenni, hogy az olyan későbbiekben is visszatérő marhaságok idő előtti bemutatása, mint a főszereplők csodával határos megmenekülése egy véres csata közepéből, vagy a hatalmas távolságok szinte gyorsutazásként való letudása, lehet, nem is volt annyira rossz ötlet.

Ekkor még legalábbis azt hittem, jobb túlesni a rossz dolgokon, így legalább felvagyok készülve szinte mindenre, ami az évadban vár rám. Nos, ennél nagyobbat nem tévedhettem volna, mivel a már így is temérdek rossz kreatív megoldáshoz még olyan finomságok is becsatlakoztak, mint a konkrét időhúzásra felhúzott töltelékrészek, a helyenként borzasztóan gagyi CGI, vagy a rettenetes vágás, ami tényleg az utolsó percekig képes volt megkeseríteni az életemet. Ha pedig az enyhén szólva is középszerű komputeranimáció önmagában nem lett volna elég, az alkotóknak még erre is sikerült rákontrázniuk azzal, hogy tényleg nem voltak restek valódi helyszíneken forgatni, amiket nem egyszer valóban csodaszép kamerabeállításokkal vettek fel.

Ami a vágást illeti, az ehhez kapcsolódó problémák már a történetmesélés egészére is kihatással voltak. Nem egyszer fordult elő ugyanis, hogy bizonyos szereplők egy-egy szorult helyzetből kamerán kívül verekedték ki magukat, hogy aztán a következő jelenetben már egy hatalmas narratív csavar főszereplőiként találják magukat. Nem tudom, kinek az ötlete volt ilyen lusta és mindenféle professzionalizmust mellőző módon letudni a sorozat jó néhány meghatározó pillanatát, de ehhez képest még a The Witcher sokat kritizált, az időben ide-oda ugráló megoldása is zseniális.  Na de, ha ennyi sebből vérzik a Cursed: Átkozott, akkor mégis mi a fenéért érdemes leülni és végigszenvedni? Tehetik fel sokan jogosan a kérdést a kritika ezen pontjához érve. A válasz nem egyszerű, mivel a fentebb taglalt problémák mellett Nimue-hez hasonlóan az egész sorozatból árad egyfajta identitászavar, vagyis a széria még a tizedik epizódhoz érve sem volt képes eldönteni, pontosan melyik műfajban is szeretne játszani.

Szereplőinek viselkedését, a kötelezően beleerőltetett rendkívül felszínes románcot, valamint a történet igen kiszámítható ívét látva mondhatnánk, hogy a készítők tényleg inkább egy tinédzsereknek szóló young adult fantasyt szerettek volna összehozni, mintsem egy valódi sötét fantasyt, ahol valóban tétje van a dolgoknak. Mindazonáltal eme elképzelésük már ott megbukott, hogy a Cursed: Átkozott az erőszak ábrázolásában néhol egyáltalán nem finomkodik, csak úgy ömlik a vér, bár azt hozzá kell tenni, hogy még itt sem kell olyan hatalmas vérengzésekre gondolni, mint mondjuk egy Trónok harcánál. A kendőzetlen erőszak nyílt ábrázolása után viszont néha megesett, hogy ilyen vagy olyan filmes trükköket használva jóformán igyekeztek szinte teljesen visszafogni magukat, nehogy még a végén átlépjék a magasabb korhatár karikát.

Az amúgy sem túl rózsás összképen sajnos a színészek finoman szólva is megkérdőjelezhető alakítása sem javít olyan sokat, viszont rajtuk legalább tisztán látszik, hogy tényleg apait-anyait beleadtak a szerepeikbe. Ezt leginkább Katherine Langfordon és Gustaf Skarsgardon lehet látni, akik a borzasztó szövegkönyv ellenére valóban minden tehetségüket latba vetették, ám azzal még ők sem tudtak mit kezdeni, ha a gyenge rendezésnek köszönhetően, még eme próbálkozásaik is rendre érződtek inkább kínosnak, mintsem ténylegesen értékelhetőnek.

Mindent összegezve nagyon nehéz bárkinek is tiszta szívből ajánlanom a Cursed: Átkozottat, aminek néhol ugyan megvannak a maga nagyon jó pillanatai, ám ezek még közelről sem tudják ellensúlyozni azt a leírhatatlan fájdalmat, amit a sorozat nézése közben érez az ember. Amennyiben viszont már tényleg ki vagytok éhezve egy új fantasy sorozatra, úgy esetleg lehet tenni vele egy próbát, mindazonáltal az elvárásaitokat érdemes a lehető legalacsonyabb fokozatra állítani. Ekkor ugyanis talán még van rá némi esély, hogy már az első néhány rész után végleg abbahagyjátok ezt az átkozott sorozatot.