Aki látta pár évvel ezelőtt a Dickinson első szezonját (vagy olvasta a belinkelt évadkritikánkat), az tisztában lehet azzal, hogy nagyjából mire számíthat a második évadtól: akik szerették, azok minden további nélkül megtalálják a számításaikat az újabb epizódokkal is, akik viszont az elsőtől is gutaütést kaptak, nagy valószínűséggel most sem lesznek boldogak a végeredménytől. 

Az amerikai költészet egyik legnagyobb hatású alkotójáról készült sorozat úgy ragadta meg a karaktert, hogy jókorát csavart az adott korképen (1800-as évek) és nem átallt olyan elemekkel teletűzdelni az epizódokat, amelyek direkt koridegennek hatnak. Emily Dickinson életéből - szembemenve a száraz életrajzi adatokkal - egy vagány, fiatalok által fogyasztható, humorosan buta, mégis érzelmekben gazdag sorozatot kreáltak. Egy tinisorozatot, melyben a karakterek viccesen/ironikusan idézik meg a korszellemet, mintegy a paródia határait súrolva. 

Ez a vonal tehát továbbra is adott, ugyanúgy jelen vannak ezek a gegek, ugyanúgy ott van ez a humoros, habókos hangvétel. Ám míg az első évad egyik fő csapásvonala a cselekményt illetően az volt, hogy Emily Dickinson (Hailee Steinfeld) miként jut el arra, hogy ismerősei, családja előtt is fel merje vállalni költői babérjait, addig itt már a tágabb értelemben vett reflektorfénybe való kerülés kérdéskörét járja körbe. Emily egy olyan lehetőséghez jut, amely lehetővé teszi, hogy többen hozzájussanak verseihez egy bizonyos Sam Bowles-nak köszönhetően, aki a Springfield Republican nevű napilap tulajdonosa. Emily számára a potenciális hírnév és ismertség euforikus érzést jelent, ugyanakkor furcsa, megmagyarázhatatlan frusztrációt is. A hírnév azzal jár, hogy kilépsz a magad kis burkából és óhatatlanul is megmutatsz magadból valamit, amit azelőtt másnak nem.

Az évad leginkább ezt a lelki tipródást mutatja be és izgalmas kérdéseket vet fel az alkotói énnel kapcsolatban. Dolgozhatsz-e mindvégig az asztalfióknak? Mennyire kompromittálod saját magad (ha egyáltalán), ha megmutatod idegen embereknek a műveidet, vagy ha rábízod egy vadidegenre, hogy szerkessze, istápolja őket, rendelkezzen felettük? Emily számára az írás nem magamutogatás, hanem ösztönös lét: a gondolatok jönnek, ő pedig eksztatikus állapotban várja őket, hogy papírra vethesse azokat. Igazi ellentmondás ez: írsz, mert szükségszerű, és mert alkottál, alkotásaidat egyből mutatnád, viszont ezek az alkotások ugyanúgy a te részeid, mint amennyire a privát gondolataid. Egyszerre vágysz az ismertségre, de taszítanád is el magadtól. 

Ezt a belső konfliktust a sorozat megannyi humoros, valamint melankolikus jeleneten keresztül kommunikálja: az első publikálást követően hősnőnk például láthatatlanná válik és úgy rója az utcákat, kihallgatva barátait, valamint az utca emberét arról, hogy mit is gondolnak a verséről (az eredmény pedig kiábrándító). Egy másik epizód pedig azt mutatja be, hogy miként hat rá bénító hatással az, hogy végül beadta a derekát Sam-nek és verset kell írnia kifejezetten azért, hogy megjelenjen. Emily képtelen egyetlen értelmes gondolatot szülni, ami egy író számára bizonyosan az egyik legpokolibb érzés tud lenni. Mindeközben az anonimitás, mint vágy is megjelenik egy szellemalak formájában (kvázi spoiler: aki egyben a karakter halál iránti vonzódását is hivatott szimbolizálni), aki Senkiként mutatkozik be és aki fontos dolgokra hívja fel az ifjú költőnő figyelmét. 

A második évadban nem hagytak alább a szerelmi csatározások sem - Emily és Sue kapcsolatát valamelyest minimumra vették, de szándékoltan, hogy aztán a végén mindez értelmet nyerjen, bepillantást nyerhetünk Austin és Sue tökéletlen házasságába (itt a dráma a gyerekkérdést illetően üti fel a fejét). Humorosabb formában ugyan, de kicsit a férfi-női elvárásoknak való megfelelést, a prekoncepciókat is pellengérre állítja Emily testvére, Lavinia és férjjelöltje alakjában. Előbbi itt - a sorozat előnyére - még több jelenetet kapott és még bizonyosabb, hogy remek komikával állunk szemben. Ha más nem is, az a jelenet mindenképpen bizonyítja, amelyben eljárja az ominózus "póktáncot". Ugyanez a férfi-női dinamika megjelenik a Jane Krakowski-Toby Huss párosban (Emily szülei), szintén sok remek geggel és helyzetkomikummal, kritikai olvasatot állítva a klasszikus férj-feleség felállás elé. 

Ami egyelőre kiaknázatlan maradt, de a későbbiekben potenciálisan erős témául szolgálhat, az a feketék jogaiért való küzdelem (Austin titokban erre adja a fejét), illetve maguknak a feketéknek a nyomtatott formában való megnyilvánulása. Maga a téma érdekes, de egyelőre nem tűnik olyan dominánsnak és határozottnak - az a drámai töltet, amit nyilvánvalóan hordoz magában ez, ebben a formában nem képes átütni a képernyőn. Ez azonban még változhat. 

Összességében tehát továbbra is egy szórakoztató sorozat a Dickinson, ami a megannyi geg mellett többet tanít magáról a korról, mint elsőre gondolnánk és amely nem szűnik meg izgalmas elemzésévé/olvasatává válni egy érdekes, titokzatos és nagy hatással bíró személyiségnek. Aki azonban kicsit is számított arra, hogy ezúttal kicsit realisztikusabb talajra lép a sorozat, az valamelyest csalódhat: ezúttal sokkal több ízben rugaszkodunk el a valóság talajától. Ez a szabadság viszont nagyon jól áll neki.