Hirdetés

Évadkritika: Eufória - 2. évad

|

Bravúros folytatás Sam Levinsontól egy bravúros Zendayával.

Hirdetés

Miután az Eufória első szezonja igen szép sikereket ért el mind nézettség, mind pedig kritikák szempontjából, valahogy adta magát, hogy lesz még ennek folytatása (plusz, maga a befejezés is azért indokolta, hogy ne álljanak meg). Mint általában, úgy itt is megvolt a kockázata annak, hogy kétszer egymás után nem tudják elkapni ugyanazt a villámot, de Sam Levinsonnak sikerült eloszlatni minden kételyt a rátermettségét illetően. 

Hirdetés

A történet ott folytatódik, ahol abbamaradt még 2019-ben: Rue-t (Zendaya) elhagyta szerelme, Jules (Hunter Schaffer), majd ezt követően szépen elengedte azt a bizonyos gyeplőt és hagyta, hogy újra maga alá temesse a függősége. Mindeközben természetesen továbbra is nyomon követhetjük a körülötte felbukkanó mellékszereplők sorsát is: új fényben láthatjuk Cal és Nate kapcsolatát, Nate párkapcsolati szövődményeit, valamint olyan karakterek is megkapják a maguk reflektorfényét, akik eddig inkább csak kvázi statisztaszerepet játszhattak ebben a nagy tablóban. 

Az Eufória második szezonja majd' minden szempontból rálicitál az első évadra: a cselekmény még vadabb fordulatokat vesz és ágazik el, a karakterek intenzívebb hőfokon égnek és Rév Marcell operatőr pedig mindezt az eddigieknél is nagyobb bravúrral és kreativitással filmezi le. Levinson azonban tisztában van azzal, hogy azzal nem megy messzire, ha szimplán csak mindenféle technikai truvájt és fékevesztett vadságot prezentál a néző számára. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint a két évad között leforgatott két minimalista különkiadás, mely Rue, valamint Jules személyére összpontosított. Nyilvánvaló, hogy azt a józan és intim hangnemet nem lehet egy évadon keresztül vinni (tekintve, hogy nem ez a széria elsőkörű ismertetőjegye), de az a kitérő is szép indikátora volt annak, hogy ez a sorozat nem pusztán stilisztikai bravúr és öncélú mutogatása a fiatalok morális és erkölcsi kilengéseinek.

Ahogyan az első évad során és a két különszámban is tapasztalhattuk, Levinson-t, továbbra is érdeklik ezek a karakterek és hogy mi történik velük. Ezzel kapcsolatban nem győzöm hangsúlyozni, hogy a történetmesélés egyik legfontosabb kellékének azt tartom, hogy a történetmesélő empatikus legyen azokkal szemben, akikről mesél és itt ez most (is) megmutatkozik. Hogy érdekelje azon karakterek sorsa is, akik első ránézésre méretes pöcsfejekként viselkednek. Itt pedig, ebben az általa felvázolt világban igen sok drabális farok van (és ezt most egyébként áttételesen és konkrétan is lehet értelmezni). Úgyhogy aki képes arra, hogy ilyen érdeklődést mutasson (és nem utolsó sorban: váltson ki) ilyen figurák felé, az mindenképp megérdemli azt, hogy odafigyeljünk arra, amit mondani akar. 

Míg az előző epizódok egyik fő, végighúzódó csapásvonala az volt, hogy megmutassa több karakternek a kontroll iránti vágyát (főként azt, hogy Rue mennyire szeretné irányítása alatt tartani saját életét és sorsát), addig a folytatásban már azt láthatjuk, hogy ezt a gyeplőt a legtöbb szereplő szépen elengedi, feladva minden irányítást és minden távlati tervet. Kezdve Rue-val, aki ezúttal még nagyobb ívben szarik mindenre és mindenkire, engedve a drogfüggőségének, folytatva Callel, akinek önmagához és a családjához intézett vallomása fenekestül felforgatja az életét. Míg ez a kontrollvesztés Rue esetében saját identitásának feladásával jár, Cal-t nézve már azt láthatjuk, amint szépen megtalálja saját magát, régi énjét - mely régi ént egy megindító, flashback-epizódban ismerhetünk meg. Ugyanúgy a kontrollról szól Nate "szerelmi" élete is, és ennek elvesztéséről az, hogy új párja, Cass (aki margón kívülre esett többnyire az előzményekben) teljesen a fiú rabjává válik. Ám azalatt, amíg mindenki élete teljesen felfordul, Lexi a felszínre emelkedik és olyan rálátása lesz saját magára, valamint a dolgokra, amely kulcsfontosságúvá válik az évad végére. 

Rév Marcell az eddig megismert látványvilágot - ahogyan azt már fentebb említettem - még stilizáltabbá teszi és még több képalkotási bravúrral él: szemcsés, sötétbe burkolt, sokszor pulzáló képei lenyűgöző pokoljárássá teszik a tinédzserek életét. Szinte kétpercenként kellett magamban elismernem a zsenijét anélkül, hogy a sorozat bármi más összetevőjét aláásta volna mindeközben. Képei egyszerre kölcsönöznek vadságot és költőiséget a történéseknek (az első epizódban látható Jules és Rue újbóli egymásra találása maga a gyönyör azzal az álomszerű tálalással), nagyvászonra való kompozíciókkal él, viszont ha kell, akkor kíméletlen következetességgel követi le szereplői lelki, fizikai megborulását, szétesését. 

Habár minden egyes epizód a maga módján remekbeszabott, vannak részek, amelyeket nagyon sokáig fogok magammal vinni. Az epizód, melyet Rue végigfut a családja elől menekülve és közben minden egyes karakternek visszavonhatatlanul tönkreteszi az estéjét (vagy rosszabb esetben a fél életét), igazi hullámvasútnak minősül érzelmileg és kimerítő mozgóképes galoppozásnak hat. Befejezve egy olyan gyomorszorítóan izgalmas és kényelmetlen jelenettel, amelyet még ebben a sorozatban eddig nem láthattunk. Ebben az epizódban csúcsosodik ki, hogy Rue mennyire ön- és közveszélyes jelenséggé vált a függősége miatt és ez az az epizód, melyben Zendaya - ha eddig esetleg valakinek nem lett volna világos -, mennyire sokrétű és izgalmas színészi jelenléttel, eszköztárral bír. A másik, általam kiemelendő szegmens, az az utolsó két rész, mely a sorozatra oly jellemző iróniával, kikacsintással, meta-jelleggel gyúrja össze az addigi történteket és engedi szabadjára azt, mintegy a főbb karakterek felé irányított szembesítés gyanánt. Az alkotók ebben a két órában kvázi összegzik is mindazt, amire a sorozat képes, miközben formailag még most is képesek meglepni engem. 

Továbbra is áll Levinsonék alkotására, hogy nem a hagyományos értelemben vett rögrealizmus ábrázolását tűzték ki célul, hanem sokkal inkább egyfajta felfokozott tinédzser-létállapotot ábrázolnak. A történések, a hangvétel így sokszor rendkívül abszurd, de szépen simul mindez az ábrázolt világképbe és hangulatiságba. Cass karaktere például szerelmi őrületben fulladozik (olyan kifakadásokkal, melyeket bármelyik hasonló felállású thriller pszichopata ellenlábasa megirigyelhetne), Nate is követ el olyan dolgokat, amelyek finoman szólva is szemöldökráncoló hatást keltenének normális esetben, de bármi amit csinálnak ezek a figurák, hitelesnek hat és bírnak a megfelelő súllyal. Sőt, bármennyire is viccesen hangzik, normálisabbnak hat, mintha azt mutatnák, hogy otthon készülnek egy matekdolgozatra (pedig ugye elvileg ezek diákok és suliba járnak).

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Az eddigiekhez hűen bőven jut hely nyomasztó jeleneteknek éppúgy, mint feszültségtől szétrepedő szcénáknak, de a humort sem kellett nélkülözni. Nem egyszer olyan, amúgy drámai és komoly jelentőséggel bíró jelenet válik humorossá, amelytől egyébként nem várnánk el (Cal nagymonológja a nadrágból kicsapott farkával például ennek tökéletes példája), de sose éreztem azt, hogy bármit is elbagatellizálnának. A toxikus maszkulinitás, homofóbia, önmagunk elnyomása ettől még szabadon tud érvényesülni, sőt talán csak így tud itt igazán. Hol zavarbaejtő, hol mindenféle ingerben tobzódó, mégis igaz és őszinte képsorokkal találkozhattam most is. 

A nagy őrületben azonban kiviláglik egyetlen józan hang, Lexié (Maude Apatow), akinek karakteríve most kezdett csak el kiviláglani. Míg nagyon sokáig Rue volt az, aki narrációjával úgy tűnt, hogy szinte mindent tud mindenkiről és átlátja a helyzetet, az utolsó epizódokra Lexi vette át ezt a szerepet (bár nem a narráció szintjén). Az ő higgadt józansága az, amely ad egyfajta kellő kontrasztot a történéseknek és az ő, Fezcóval (Angus Cloud a maga lassú beszédstílusával még mindig instant imádnivaló karakter) való kapcsolata az, amely bár érezhetően jövő nélküli, mégis nem várt gyengédséget kölcsönöz a látottaknak. Apatow játéka csípősséget ad Lexinek, ugyanakkor felruházza a külső szemlélő határozottságával és egy rendező buzgóságával. 

Ebben a forgószélhez hasonlatos őrületben persze nem mindenkire jutott annyi idő: Jules most - bár játékideje relatíve sok van - valamelyest háttérbe szorul, ahogyan a Barbie Ferreire által megformált Katie is inkább csak mellékkarakterként van jelen. Ezt azonban hibának nem róhatom fel, mert Levinson így is nagyon szépen mutatja meg ezeknek a figuráknak a sorsát és ad súlyt a legtöbbnek. Műve továbbra is vaskos, harsány hangját képezi egy olyan generációnak, amely ebben a felgyorsult világban keresi saját magát és próbál kiigazodni a saját maguk és szüleik által teremtett káoszban. Befejezése pedig bár hagy nyitva kapukat a már bejelentett harmadik évadra való tekintettel, mégis, sok tekintetben ügyesen lezárt egy nagy ívet. Ha most azt mondanák, hogy itt a vége és nincs tovább, azt mondanám, ez így tökéletes. Így viszont egyrészt nyilván örülök, másrészt félek attól, hogy előbb-utóbb, ha túl sokáig folytatják, kiégés lesz a vége (még ha tényleg, potenciálisan rengeteg minden van még ebben a szériában). Bár valószínűleg ez a sorozat még kiégésnek is lehengerlő lesz, ha arra kerül a sor. 

Évadkritika: Eufória - 2. évad

Kinek Ajánljuk
  • Akik szeretik, ha egy sorozat vizuálisan lehengerlő, de mégis érzelmes.
  • Akik nem félnek az explicit képsoroktól.
  • Akik szeretnék látni Zendayát egy merészebb alakításban.
  • Akik az első évadot is imádták.
Kinek Nem
  • Akik a földhözragadtabb stílust részesítik előnyben.
  • Akiknek már az első évad is sok volt.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.