Hirdetés

Eufória különkiadás 1-2. rész - Kritika

|

Szükséges mellékvágány.

Hirdetés

Az Eufória a tavalyi év egyik leglehengerlőbb sorozatának számított, amely pulzáló, audiovizuálisan tobzódó eszközökkel, a filmnyelv mindenféle fortélyát bevetve mutatta meg néhány tinédzser küzdelmét a mindennapok sodrásában. Kábítószerek, szex, általános frusztráció, bullying, alkohol - ezek voltak a hívószavak, miközben a felszín alatt tényleg egy értő-érző sorozatot láthattunk, amely bátran és fesztelenül beszél érzelmekről, érzésekről. Szerelemről, függőségről és egyéb démonokról. A sikerre való tekintettel rögtön be is jelentették a második évadot, ám a Covid-19-nek köszönhetően a forgatást le kellett fújni, viszont hogy addig se maradjunk Eufória-adagunk nélkül, kaptunk kettő külön epizódot, amely a széria két főszereplőjére összpontosít: Rue-ra és Jules-ra.

Hirdetés

Első körben szeretném tiszteletemet leróni az alkotók előtt, hiszen képesek voltak arra, hogy kicsit szembemenjenek az árral (valamint sokak elvárásával) és két olyan epizóddal rukkoltak elő, amely merőben eltér a sorozatban megszokott hangulattól, tempótól, ingergazdagságtól. Részemről mindig értékelendő az, amikor valaki mer mást csinálni és mondjuk egy őrületes futam után nem rest behúzni a kéziféket, hogy kicsit hátradőljön és kicsit kielemezze a saját maga helyzetét (vagy, hasonlatnál maradva: megvizsgálja a tájat). Sam Levinson pontosan ezt tette a két különkiadás keretén belül és kezdte azzal, hogy letisztította a szereplőgárdát, amennyire tudta arrébb tette a filmnyelvi truvájokat (amelyekkel egészen biztosan találkozunk majd eleget a második szezonban) és írt két forgatókönyvet, amelyben beszélteti két szereplőjét. Így leírva akár edzésnek is felfogható a hamarosan érkező Malcolm & Marie című párkapcsolati drámájához, amelyben egy pár fog egymással parázsvitákat folytatni az otthon "melegében" - és ha a most látottak indikátornak használhatók, akkor ott is hasonlóan remek filmélményben lesz részünk. Na persze, ha olvastunk kritikákat a filmről, akkor kicsit lankadhat a lelkesedésünk, úgyhogy egyelőre kapaszkodjunk abba, amit most láthattunk.

Az Eufória első külön epizódjában Rue-t láthatjuk újra. Ne feledjük, azután vagyunk, hogy Jules otthagyta őt a vonatállomáson, Rue pedig visszatért a drogokhoz és nem sok esélyt lát arra, hogy valaha is kilábal belőle. A premissza egyszerű, mint az egyszeregy: Karácsony este van, Rue elmegy egyet palacsintázni Ali-val (a mentorával, aki segít neki lejönni a szerről) és beszélgetnek. Rév Marcell kamerája pedig szépen felveszi azt. A beszélgetés során megannyi téma felszínre kerül, de mind Rue érzéseire, a saját világlátása és addikciója köré spirálozódik. Mind Levinson, mind pedig Zendaya jobban a karakter bőre alá néz, megvizsgálva hogy mitől működik úgy, ahogy. A forgatókönyv remekül építkezik a Rue és Ali közötti dinamikára, amely csúnyán leegyszerűsítve abból áll, hogy a két ember összeveti saját szociális diszfunkcionalitását és múltjuk megannyi szarságát.

Kicsit olyan volt nézni kettejük beszélgetését, mintha egy bokszmeccset néztem volna, amelyben a zöldfülű, cocky kölyök száll szembe a bölcs öreggel, aki minden húzását előre látja és aki néhány jól irányzott ütéssel le tudja őt teríteni. De csak épp annyira, hogy fel tudjon tápászkodni és azt tudja mondani: igazad lehet, te tapasztaltabb vagy nálam. A dialógusok okosan, megfontoltan és hitelesen beszélnek a függőségről és olyan gondolatokat képesek kommunikálni, amelyek tapasztalatom szerint kevésbé képezik a kánon részét és könnyen feledésbe merülnek (nevezetesen, hogy nem azért leszel függő, mert szarházi vagy, azért leszel szarházi, mert a függőség átállít benned valamit). Levinson nem köntörfalaz, amikor ezekről a dolgokról beszél, úgy ahogyan a sorozat en bloc sem nagyon akar szépíteni ezeken. Függőnek lenni ocsmány dolog és kilátástalan - állítja a sorozat -, olyan sötét verem, ahonnan nehéz meglátni a világosságot és amely még jobban magába ránthat, ha nem vigyázol.

De ahogyan az első évad is képes volt ötvözni egyfajta sötétebb világnézetet némi váratlan szépséggel, úgy itt sem hagy minket teljesen veszni a rendező. Habár komoly témákkal foglalkozik, mégsem az volt a fő benyomásom, hogy egy olyan 54 percet nézek, ami próbál lehozni az életről. Éppen ellenkezőleg, minden súlyossága ellenére azt igyekszik sulykolni, hogy senki sem teljesen menthetetlen eset és mindenkinek megvan a maga lehetősége arra, hogy helyrehozza azokat a dolgokat, amiket ő maga már helyrehozhatatlannak tart. Ali személyében pedig meglehet, hogy szigorú, következetes figurát ismerhetünk meg, aki kimondja azt, amit ki kell mondani, de jelenléte mégis megnyugtató, Rue-val való törődését pedig meghatónak éreztem. Ez az epizód tehát egyszerre volt lélekmelengető terápia és szükségszerűen szigorú fejmosás. És mint olyan: katartikus.

Hasonló a felállása a napokban bemutatott Jules-epizódnak is, azzal a különbséggel, hogy alanyunk egy pszichiáterrel beszél és vele próbálja megosztani érzéseit az elmúlt évek/hónapok eseményeivel kapcsolatban. Eleinte tartottam attól, hogy túlságosan hasonló lesz a Rue-éhoz felépítésben és hangnemben, arról nem is beszélve, hogy ugye mindkettő esetében kvázi beszélőfejes módban vagyunk, ami egy idő után kissé önismétlővé, unalmassá is válhat. Hogy ez nem történt meg, az két dolognak köszönhető: egyrészt annak, hogy Hunter Schafer Jules-ként igazán most tárja fel önmagát előttünk (és teszi ezt Schafer briliánsan, átéléssel, hitelesen), másrészt pedig annak, hogy Levinson itt másfajta képi világot és másfajta stílust kínált a gondolatainak a dramatizálásához és illusztrálásához. Míg a Rue-ban lágyabb, megnyugtatóbb színtónusokkal és képi világgal operált, addig itt sokkal kísérletezőbb, úgymond elvontabb - többször engedi meg magának azt, hogy kicsit eljátsszon a formával. Tematikát illetően más és más területekre tévedünk az előző etaphoz képest: nőiség kérdése, önazonosság, énkeresés - ezek azok, amelyek leginkább illenek Jules profiljába és ezek mentén mutatja be az epizód őt minden eddiginél jobban.

Jóval nyersebb és fájdalmasabb ez a rész, több sebbel és több önostorozással, de lenyűgöző látni, ahogyan ez a lány megnyílik és ahogyan szépen lassan felfejti magát. Schafer nyers jelenlétét és az ezzel párosuló tehetségét öröm volt nézni, ahogyan azt is, hogy érezhetően némi személyesség is beleivódott a végeredménybe. A transzneműség ugyan nem volt igazán központi témája a sorozatnak, most azért kitérünk erre is, az ezzel járó személyes érzésekre és annyira, de annyira megnyugtató, hogy a borúlátást, a cinizmust szerencsére nem erre a területre tartalékolják az alkotók. Nyilván sokat nyom a latban az is, hogy Levinson nem egymaga írta a forgatókönyvet, hanem besegített maga a színésznő is, így ennek is betudható az a fajta hitelesség, ami át- és átüt, amikor kényesebb témákról van szó (és amit a sorozat hálisten' egyáltalán nem kezel kényes témaként, hanem teljesen természetesen nyúl hozzá).

Alapvetően nyugtalanítóbb 49 perc volt ez, érzelmi hullámvasút-érzéssel, amelyben szó szerint ott kóválygunk egy bizonytalan, lelkileg és érzelmileg egyaránt labilis tinédzser fejében, aki maga sem tudja mit akar. Rév Marcell rengeteg frappáns megoldással járult hozzá ahhoz, hogy ezt átérezzük, kiemelve a frusztrációt, a szenvedélyességet, a sokszor elfojtott érzékiséget (lásd: a képzeletbeli szexjelenetet). Az érzelmek itt ennek folyamodványaként jóval nagyobb dózisban jelentek meg, nem egyszer azt éreztem, hogy a sírás határán vagyok, viszont ugyanúgy itt is egy relatíve pozitív végkicsengéssel enged el bennünket Levinson. Hiszen a két epizód végső soron két ember egymás iránti tiszta, őszinte szerelméről és szeretetéről szól, és akik ennek a beteljesülését saját hübriszeik miatt képtelenek teljesen megélni. A helyzet azonban nem teljesen reménytelen, még ha annak is tetszik. A lényeg, hogy nem szabad feladni. Soha.

Összességében csak örülni tudok, hogy elkészült ez a két bónuszrész, mert érezhetően volt neki funkciója, jobban megismerhettük a két főszereplőt és jót tett az összképnek, hogy volt egy kis lélegzetvételnyi időnk velük. Jót tett neki az eddigiekhez képest minimalistább hozzáállás és nem csak azért, mert Levinson bebizonyította, hogy ilyenre is képes, hanem mert így még nagyobb teret engedett arra, hogy színészei kibontakozhassanak és eddigi legjobb, legkiérleltebb formájukat hozhassák.

Eufória különkiadás 1-2. rész

Kinek Ajánljuk
  • Akiknek már nagyon hiányzott ez a két karakter.
  • Akik nem bánják, ha kicsit lassítunk a megszokott tempón.
Kinek Nem
  • Akik kizárólagosan a zabolátlan tempó és energia miatt szeretik a sorozatot.
  • Akik többet várnak annál, minthogy két ember leül beszélgetni.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.