Az idol az első epizód alapján le se tagadhatná, hogy Sam Levinson keze is benne van a dologban. Stilizált látványvilág, romlott, önpusztító karakterek, szex, dekadencia, Rév Marcell. Nagyjából ezek mentén lehetne jellemezni a látottak alapján a sorozatot.
Kérdés az, hogy az Eufória után is tud-e valami hasonlóan nagyot gurítani Levinson, vagy az eredmény inkább olyan sekélyes lesz, mint amennyire sekélyesnek gondolja a főszereplő a modern popzenét?
A sorozat főszereplője Jocelyn (Lily-Rose Melody Depp), befutott popsztár, akit a nap huszonnégy órájában körbesétál minden szakember (sajtóstól kezdve menedzseren át egészen a legfőbb bizalmasnak beállított kvázi beépített ügynökig), hogy minden egyes mozzanatát megtervezzék, vagy egy előző elhibázott döntést kijavítsanak. Jocelynnek nincs igazán beleszólása a saját életébe és karrierjébe, leginkább sodródik az árral és minden szabad energiáját féktelen bulizásokba és szexbe fullasztja idegen emberekkel. Az első epizód első fele megmutatja, hogy mennyire nehéz és mennyire kaotikus egy popsztár élete, főleg ha arról kikerül a nyilvánosság elé egy kép, amelyen... nos, olyan valami van az arcán, aminek nem feltétlen kellene ott lennie a publikum előtt. Ez a szegmense az epizódnak nem mellőzi a humort miközben ezt az abszurd helyzetet próbálják megoldani és úgy fordítani, hogy végül Joss jöjjön ki belőle győztesen.
Dialógusok formájában nagyjából, de nem kielégítő módon körvonalazódik a főhősnő jelleme, traumákkal szőtt múltja (édesanyja nemrégiben halt meg), dekadens életvitele, az ismerős és kevésbé ismerős mellékszereplőket megformáló színészek pedig rohangálnak, mint a mérgezett egerek (van itt Hank Azaria és Eli Roth is). Levinson itt, ebben a jelenetben igyekszik reflektálni a jelenre is: a testiségre, a kamerák előtti meztelenkedésre, az intimitás-koordinátor fontosságára (spoiler: bezárják őt egy mosdóba, miután nemkívánatosnak bizonyul a jelenléte - ez egyébként tökéletesen szimbolizálja a sorozaton eluralkodó slamposságot, romlottságot és a már fel-felbukkanó perverzitást). "Az én testem." - mondja Jocelyn, miután próbálják elmagyarázni neki a meztelenség-záradékot és hogy fotózáskor miért nem mutathatja meg a kamera az egész mellbimbóját. Hogy mennyire az ő teste és hogy mennyire használja ki a sorozat cselekménye az ő kiszolgáltatott helyzetét, azt még nyilván lesz idő megfigyelni és kielemezni a következő epizódokban, de sejtések azért már lehetnek a konzekvenciát illetően.
Az epizód második felében megismerjük a sorozat másik kulcsfiguráját, Tedrost (akit a híres zenész, The Weeknd játszik), aki lófarokba kötött hajával (vagy ahogyan Joss mondja: patkányfarok), behízelgő modorával és messziről bűzlő, romlott aurájával csavarja az ujjai köré a főszereplőt. Vagy akár fordítva is történhet, hiszen Jocelyn-ról eddig sok minden érdemi jellemvonás nem derül ki, csak elmondják nekünk, hogy mentális betegséggel küzd (amelyről megtudjuk, hogy szexi és eladható is tud lenni). Levinson a cselekmény egy pontján az Elemi ösztönt is beidézi, ahogyan a szereplők nézik a tévében, ezzel belengetve az alá-felérendeltségi viszony elharapózását. Ugyanitt, akarva-akaratlanul megidézik A szürke ötven árnyalatát is annak szado-mazo vonatkozásával. Habár nézve az epizódot az jutott eszembe, mennyivel szórakoztatóbb lett volna az a film, ha Levinson ül annak rendezői székében.
A forgatókönyvet nem feltétlen nevezném ennek az egy órának az erősségének. Inkább felszínes, a főhőst csak kiteszi a kirakatba, a romlott, messziről bűzlő szerelmi szál pedig egyelőre bőven adhat kételyeket, hogy miként fogják kezelni. Viszont Levinson vizuális érzéke, az, ahogyan a zenét használja (a zene olykor David Lynch filmjeit idézte emlékeimbe, amitől egyből éreztem, hogy jó helyen vagyok) mind a végeredmény javára válnak és mentik azt, ami esetleg még nincs jelen. A vöröses színek használata, a helyenkénti lassítások olyan érzést keltenek, mintha lázálomban lennénk: egy slampos, már-már röhejesen perverz és kanos lázálomban, amit történetesen a zseniális Rév Marcell fényképezett. Viszont ez a stílus, Abel Tesfaye (mármint The Weeknd) visszataszító jelenlétével, minden perverzitásával egy egészen szórakoztató, exploitationnel vadul kacérkodó sorozatot ígér, amit akkor lehet igazán értékelni, ha mindezt helyén tudjuk kezelni. Aztán később kiderül, hogy mennyire tud karakterábrázolás tekintetében is hozzátenni a dolgokhoz.