Eredettörténetet készíteni mindig hálátlan feladat. Az ember előtt szüntelen ott lebeg egy kisebbfajta megfelelési kényszer, amivel nem csupán a nézőközönségnek akarunk eleget tenni, hanem az adott karakternek is. Egyetlen kezünkön meg tudjuk számolni, hány olyan eredetfilmet láttunk, amik ténylegesen jók voltak, és hozzá is tettek valami pluszt, valami többet a központi figurához. De olyan alkotások mellett, mint a Bőrpofa, a Hannibal ébredése, az X-Men kezdetek: Farkas, a Psycho 4, a Baljós árnyak vagy éppen korábban minden egyes soron következő Halloween-film, akaratlanul is elhessegetjük magunktól ezt az alműfajt. A Ratched pedig sajnos az utóbbi sorban foglal helyet.
Kicsit belegondolva, egyenesen képtelenség lett volna maximálisan megfelelni jelen esetben. A Ratched ugyanis Ken Kesey 1962-es Száll a kakukk fészkére ikonikus gonoszának, Mildred Ratched főnővérnek az eredettörténetét hivatott bemutatni - a kezdetektől ahhoz a pontig, ahol anno mi is megismertük. Ebből a regényből a világhírű cseh rendező, Milos Forman készített filmet 1975-ben Jack Nicholson és Louise Fletcher főszereplésével. És ahogy írtuk anno Forman emlékére, a regény és a mozifilm tökéletesen kiegészíti egymást - nem hiába halhatatlan művek mind a mai napig. A Ratched viszont egyikhez sem tudott, sőt hozzá kell tenni, nem is akart felnőni. Ám mindezek ellenére sem sikerült egy jó előzményt kanyarítani.
A Netflixre érkező sorozat első hivatalos előzetese alapján nagyban bizakodtunk még. Egy hangulatos, stílusos eredetsztorinak tűnt, ami pontosan tudja, hol a helye, mit tud elérni és mit is szeretni megmutatni. Ehhez nagyban hozzájárult a hatszoros Emmy-díjas Ryan Murhpy jelenléte, Michael Dougles mint az egyik vezető producer (akinél egyébiránt az eredeti regény és a film jogai vannak), és a meglepően impozáns színészgárda is. De mindez csak a felszín, és így nézve a Ratchedre, abszolút kifogástalan. Belül viszont teljesen üres. Mint amikor egy ínycsiklandó, ropogós zsömlébe beleharapunk, és kiderül, hogy csak levegő van benne.
A Ratched a címszereplő nővérre fókuszál (vagyis nem a Nicholson-féle Randle P. McMurhpyre), a kezdeti élettörténetének és felfutásának lehetünk szemtanúi. 1947-ben járunk - a második nagy háborúnak vége, de annak utóhatása erősen rányomja a bélyegét a mindennapi életre. Mildred Ratched, a fronton is szolgált nővér egy Lucia nevű városka pszichiátriáján kezd el dolgozni, de már a bekerülése érdekében is aljas és hitvány lépéseket tesz. Az elmekórházban pedig egyetlen nap sem hétköznapi: egy négyszeres papgyilkos őrült, leszbikusok, ábrándozók, többszörös személyiségi zavarban szenvedők "színesítik" az ittlétet, ám a nővérek-ápolók között sem minden fenékig tejfel. Ratched pedig csak a maga érdekeit szem előtt tartva mindenkin átgázol - legyen az ismerős vagy idegen.
Leírva ez az eredettörténet abszolút magával ragadó. Érezni benne azt a kíváncsiságot, ami a karakter kapcsán előtör az emberben, és az 1962 óta felgyülemlett kérdésekre pedig lehet, választ is kapunk. Viszont már az első epizód alapján kézzel tapintható valamiféle műanyag utánérzet, ami végig velünk marad mind a nyolc részen keresztül. Nem förtelmesen rossz, amit látunk/tapasztalunk, de ahogyan haladunk előre, egyre nagyobb és nagyobb a grimasz az arcukon.
A Ratched számlájára sok pozitívum írható, amiket nem lehet letagadni. Elsősorban gyönyörűen néz ki. Egyenesen varázslatosak a képi beállítások, a gigászi széles jelenetek, amikhez a díszletek és az utólagosan hozzáadott világ is csak passzol. Tökéletesen megidézik az '50-es évek Amerikáját, a pszichiátria külalakját és az jelmeztervezőknek is csak gratulálni lehet. Ezekre pedig egy pluszként jön rá a színekkel való játék is: ha egy adott karakter valamilyen nagy emocionális pillanatot él át, akkor a teljes kép átvált egy az érzéshez passzoló színhez. Például, ha valaki rádöbben egy szörnyű dologra, vagy történik egy haláleset, akkor a jelenet pirosas filtert kap. Ha valaki előléptetést kap, elér valami pluszt, akkor zöldre vált a kép. (Hasonló a helyzet, mint Steven Soderbergh Oscar-díjas filmje, a Traffic kapcsán.)
A vágás felettébb érdekes: semmi újat nem látunk, nem ez a sorozat találja fel a spanyolviaszt, de megragadó, ahogy játszanak a nézővel, ahogy irányítják a tekintetét. Például rengetegszer van olyan, hogy a képet két részre osztják, és így látni, hogy egy adott pillanatban két helyen mi is történik. A képi világhoz pedig egy módfelett rendkívüli zene társul: a sorozatban hallható számok és előadások nem azok, amiket rendre mindennap elő fogunk venni otthon, de ideális és remek aláfestésként szolgálnak a nagy egészhez. Akik szeretik a klasszikus zenét, imádni fogják a Ratched dallamait is.
Viszont a pozitívumokból áttérve a negatívumokba rettentő éles váltás történik meg. A színészek terén a főszereplő Sarah Paulson fergeteges, de semmi olyat nem ad, amit ne láttunk volna már tőle. Félreértés ne essék, ő a szíve-lelke ennek a sorozatnak, egy rendkívül tehetséges színésznő, akitől az is élvezetes, ha csak a telefonkönyvet olvassa fel - de jelen esetben kissé hiányérzete támad a nézőnek. Paulson mellett Cynthia Nixon és Judy Davis kissé túltoltak, Vincent D'Onofrio felmondja a szövegét, majd megy haza aludni, Corey Stoll azt se tudja, mit kellene csinálni adott esetben, de mindenki közül a legpocsékabb (nagy meglepetésre) maga Sharon Stone. Annyira hasznavehetetlen az ő játéka, annyira ripacs, hogy tudjuk be annak, hogy rendezői/produceri utasításra játszott így, nem önmagától. Gyalázatos.
A színészi alakítások mellett pedig a forgatókönyvekre sem lehet túlontúl büszke az emberfia - ezek miatt pedig végérvényesen el is bukik ez a sorozat. Kézzelfogható és átélhető cselekmény nincsen: kvázi random pillanatok egymásutánisága ez az egész történet. Olyan érzést kelt a nézőben, mint a régi '70-es, '80-as évekbeli sorozatok néznénk, amikor alig kapcsolódnak egymáshoz a soron következő epizódok, azoknak az összes kliséjével és kiszámíthatóságával együtt. Az első epizódban annyi (súlyosnak beállított, de lepkefing erejű) dolog történik, mint más sorozatnak egy teljes évadában. Ha hasonlítani kellene, akkor a James Franco-féle 11.22.63. jutott eszembe, aminek pilotjában több epizódnyi történés lett összegyúrva, mint egész szezonjában.
Rendkívül gyorsan halad a történet, egyszerűen féktelenül száguldozik, semmilyen kisebb-nagyobb pillanatnál nem áll le, hogy átélhessük a történteket. A Ratched egy epizódja alatt annyi mindent látunk, mint két teljes Tarr Béla-életmű alatt. (Konkrétan Mildred Ratched az ötödik epizód elejére eléri a főnővéri rangot, ami így önmagában nonszensz.) Emellett fókuszálatlan, telis-tele van felesleges mellékszálakkal, amikkel csak tovább húzzák az időt. És ha erre rávesszük azt is mint egy negatív pluszként, hogy közhelyet közhelyre halmoz, és semmiféle eredetiség nincsen a sorok között, akkor csak még inkább erősödik a már említett grimasz.
Végül pedig érdemes magáról a fő karakterről is ejteni egy-két szót, hiszen túlnyomórészt ennél a pontnál hasal el abszolúte a sorozat, ha a Száll a kakukk fészkére regényhez és a filmhez hasonlítjuk. Az utóbbiakban Ratched nővér maga volt a gonosz; az elnyomó rendszer megtestesítője, aki egyszerre zsákmányolja ki és fosztja meg mindenféle szabadságtól az embereket, és teszi mindezt undorító, felsőbbrendűi mosollyal. Rengeteg oldalról elemezhető ez a karakter, a netflixes sorozatbeli figura viszont igencsak egydimenziós. Egy ikonikus, több művészeti ágban is helytálló szereplőt degradáltak le egy meg nem értett antihőssé, aki elsősorban a balul elsült helyzetekből építette fel magát, de legbelül ő is csak egy magányos, pozitív emberi interakcióhoz nem értő egyén. Hatalmas gratulációt érdemelnek a készítők, hogy mindezt sikerült elérni, és felettébb reméljük, hogy más ikonikus karakterhez nem fognak nyúlni.
Teljesen mindegy, hogy ez az első évad mekkora nézettséget fog generálni, a második szezont már rég a megjelenés előtt berendelték. De ahhoz, hogy az egy nézhető, átélhető és az eredeti regényhez-filmhez képesti is helytálló évad legyen, az alapoktól kell újratervezni mindent. A Ratched hatalmas kihagyott ziccer, ami egyáltalán nem hálálja meg a belefektetett időt és energiát. Inkább nézzétek meg újra a '75-ös filmet, vagy olvassátok el a regényt (manapság kevesebb, mint egy Mátyásért is beszerezhető - akár újonnan is). Ha pedig Sarah Paulsonnal szeretnétek látni egy élvezhető elmekórházas sorozatot, akkor az American Horror Story: Zártosztályt próbáljátok meg - kísérteties a hasonlóság ez és a Ratched között.
