A héten debütált a hazai mozikban Rose Glass romantikus neo-noirja, a Kivérző szerelem, amelyben Kristen Stewart és Katy O'Brian szenvedélyes szerelmének beteljesüléséhez egy őrületes vérfürdőn keresztül vezet az út. Ennek apropóján összegyűjtöttünk 9+1 atipikus randifilmet, amiben a szerelem ténylegesen öl, butít és/vagy nyomorba dönt. Érzékenyebb lelkű olvasóinkat megnyugtatjuk, hogy akad azért a listán olyan cím is, ami nem feltétlenül viszi el erőszakig és vérontásig a menekülő szerelmesek történetét.
Nézzük hát, miféle kis- és nagystílű Bonnie és Clyde-párosokat termelt ki a filmtörténet az elmúlt közel kilencven évben!
Csak egyszer élünk (1937)
1934-ben golyózápor végzett Clyde Barrow és Bonnie Parker legendás bűnözőpárosával, 1937-ben pedig Fritz Lang, a német expresszionizmus vezéralakja már rendezett is egy filmet, amely félreérthetetlenül reflektált e halálos szerelem történetére. A Csak egyszer élünk az osztrák származású rendezőóriás második Amerikában forgatott alkotása volt, amit a filmtörténészek egybehangzóan kiáltottak ki a menekülő szerelmesekről szóló bűnfilmes ciklus egyik origójának. Lang moralizáló szocio-melodrámájában a zseniális Henry Fonda alakítja a társadalomból kivetett, többszörösen elítélt Eddie Taylort, aki a Sylvia Sidney által megformált, szerelmének próbaidőt kiharcoló ügyvédbojtárlánnyal igyekszik új életet kezdeni. A szubzsáner későbbi remekműveihez képest a Csak egyszer élünk még túl nagy hangsúlyt fektet arra, hogy az ártatlanul meghurcolt, kiszolgáltatott hős minden tettét morálisan igazolja - ettől függetlenül Lang szívszorító klasszikusa nem hiányozhat erről a listáról.
Fegyverbolondok (1950)
A B-szériás film noirok koronázatlan királyának számító Joseph H. Lewis Fegyverbolondok című örökzöldje sem egy hétköznapi szerelem történetét meséli el: a lőfegyverekhez betegesen vonzódó, az erőszaktól ugyanakkor következetesen irtózó Bart (John Dall) és a cirkuszi mesterlövészként dolgozó Annie (Peggy Cummins) között fellobbanó tűz mindent porig éget a páros körül, beleértve saját magukat is. A Fegyverbolondok máig kitartó erőteljes hatása elsősorban annak a lenyűgöző intenzivitásnak tudható be, amely egyaránt fakad a két főszereplő közt pulzáló lázas élvezetből, valamint a cselekmény nyaktörő tempójából. Lewis ebben a remekművében fantasztikusan ötvözi a noir szenvedélyes stílusát a B-filmes védjegyként rögzült olcsó élvhajhászattal. Menekülő szerelmes sztori talán azóta sem volt ennyire letisztult és vérpezsdítő, s nem utolsó sorban - márpedig ez a legfontosabb - szabad a moralizálás és a pszichologizálás valamennyi terhétől.
Bonnie és Clyde (1967)
Jó eséllyel senkinek sem kell bemutatni a leghíresebb törvényen kívüli szerelmesekről készült legikonikusabb filmet. Arthur Penn mocskosul erőszakos mesterműve új korszakot nyitott az álomgyárban annak köszönhetően, hogy beverte az utolsó szöget Ó-Hollywood cenzúraszabályzata, a Hays-kódex koporsójába. Warren Beatty és Faye Dunaway neve olyannyira összeforrt az általuk eljátszott bűnözőpárossal, hogy a két színészveteránt máig ezzel a szereppel azonosítják a nézők. A Bonnie és Clyde komoly fordulatot hozott a gengszterfilm műfajában, egyúttal a Hollywoodi Reneszánsz alatt kiforró road movie zsánerének egyik, ha nem a legfontosabb darabja lett, pedig bemutatása idején közel sem számított azonnali szenzációnak. A forradalmi hatású projekt nehezen talált rendezőt, aztán a forgatás sem volt éppen leányálomnak mondható, s végül a kész mű is csak nagy harcok árán jutott el a szélesebb közönséghez, mivel a Warner Bros. kezdetben nem volt hajlandó az egész országban vetíteni a filmet. Ám a kritikusok egyöntetű dicsérete, valamint a 10 Oscar-jelölés arra kényszerítette a stúdiót, hogy az meggondolja magát a forgalmazást illetően, így a Bonnie és Clyde hamarosan világméretű jelenséggé vált.
Sivár vidék (1973)
Terrence Malick bemutatkozása egyedülálló és elmaradhatatlan darabja a "menekülő szerelmesek"-típusú filmeket egybegyűjtő listáknak. A Sivár vidék a vizionárius rendező talán "legkönnyebben" befogadható alkotása, amit még azelőtt készített Malick, hogy a nyolcvanas évek elején végérvényesen a zen-buddhizmus magányába vonult volna. Martin Sheen és Sissy Spacek csodálatos párosát Bonnie-hoz és Clyde-hoz hasonlóan valós személyek ihlették: Charles Starkweather és Caril Fugate 1958-ban összesen tizenegy ember halálát okozó gyilkosságsorozatot követett el Nebraskában és Coloradóban. A film eredetiségét elsősorban a markáns, szuggesztív és poétikus kompozíciókkal operáló képi világ, az invenciózus zenehasználat, a színészi játék minimalizmusa, valamint a leheletfinom vizuális metaforák jelentik. Azt a beállítást például, amiben a James Dean-imitátor Kit önmagát keresztre (fegyverre) feszítve áll a végtelen síkságban, soha nem felejti el az, aki egyszer is látta a Sivár vidéket. A Starkweather-Fugate páros egyébként húsz évvel később egy másik rendezőzsenit is megihletett, Oliver Stone Született gyilkosok című kultfilmje ugyanis szintén az ő sztorijukon alapul.
Tolvajok, mint mi (1974)
Robert Altman kevésbé ismert filmje egyszerre adaptációja Edward Anderson azonos című regényének, illetve remake-je Nicholas Ray 1949-es Akik éjszaka élnek című noirjának. A Nagy Depresszió idején játszódó történet a bankrabló Bowie és az autóbalesetben megsérült férfit ápoló Keechie tragikus szerelmét meséli el, de egészen máshogy, mint azt a Bonnie és Clyde teszi például. Altman a rablások helyett a köztes, tétlenségi időszakokra fókuszál, zenei aláfestést egy-két diegetikus rádióműsort leszámítva szinte egyáltalán nem használ, ráadásul a "hősei" sem olyan vonzóak, mint mondjuk a Beatty-Dunaway kettős. A szerelmesek itt nem különösebben agyafúrtak, édes és ragaszkodó kapcsolatukat elnézve mégsem tudunk nem drukkolni nekik. Minden erénye mellett a Tolvajok, mint mi azért is érdemel kitüntetett figyelmet ezen a listán, mert a női főszerepben a nemrégiben elhunyt Shelley Duvallt csodálhatjuk, aki a Ragyogáson kívül Robert Altmannel forgatta a leghíresebb filmjeit.
Veszett a világ (1990)
David Lynch nem akármilyen őrülettel gazdagította ezt a speciális alműfajt, de mi mást is várna az ember attól a rendezőtől, aki elkövette minden idők legelborultabb sorozatát, a Twin Peakset és a Mulholland Drive - A sötétség útja című filmet. A Veszett a világ - a szó egészen zavarba ejtő értelmében - talán a legszexibb darabja ennek a válogatásnak: olyan forrón ég, akárcsak a szökésben lévő Sailor (Nicolas Cage) és Lula (Laura Dern) szerelme, amely egyszerre állatiasan heves és elragadóan gyöngéd. Aligha lephet meg bárkit, ha azt mondjuk, hogy Lynch alkotása jóval több egy modern Bonnie és Clyde-átiratnál, márpedig az nem kifejezés! Az Arany Pálma-nyertes Veszett a világ egy éjsötét tündérmese, felkavaró és kísérteties, ugyanakkor végtelenül szórakoztató utazás Amerika bűzlő zsigereibe, ami David Lynch interpretációjában majdnem biztos, hogy maga a pokol. Mozis kudarca ellenére kétségtelenül sokat köszönhet a filmnek a hasonló alaphelyzetet néhány évvel később sokkal erőszakosabb irányba toló Született gyilkosok, ám még annál is többet a Tiszta románc.
Tiszta románc (1993)
A "menekülő szerelmesek"-filmek magnum opusának tartott Tiszta románcra sokan Quentin Tarantino egyik legjobb alkotásaként hivatkoznak, holott azt nem is ő, hanem az akciófilm műfajának felkent papja, Tony Scott rendezte. Köztudott, hogy a Tiszta románc forgatókönyvét Tarantino azért adta el a Warner Bros.-nak, hogy az abból kapott pénzből megrendezhesse első nagyjátékfilmjét, a Kutyaszorítóbant. A kultstátusznak örvendő neo-noir ettől még nyugodtan tekinthető QT sajátjának, hiszen a mester szinte minden stílusjegye tetten érhető benne, kezdve az elképesztően jól megírt karakterektől a zseniálisabbnál zseniálisabb párbeszédeken át a temérdek popkulturális utalásig. Christian Slater gengszterek közé keveredő képregényrajongója és Patricia Arquette call-girlje eszményi párt alkot a vásznon, de a mellékszereplők névsorától is garantáltan leesik az állunk. Gary Oldman, Dennis Hopper, Christopher Walken vagy Samuel L. Jackson neve gyakorlatilag egyet jelent a biztos sikerrel, ehhez képest a Tiszta románc a maga idejében egyáltalán nem számított annak, kultfilmmé csupán évekkel később, a VHS-kiadáskor kiáltották ki a rajongók.
Holdfény királyság (2012)
Jogosan merülhet fel a kérdés, mégis hogyan kerül ennyi durva és erőszakos film közé Wes Anderson hihetetlenül bájos szerelmesfilmje, a Holdfény királyság? A válasz nagyon egyszerű: az összetéveszthetetlen stílusú rendező remekművében két tizenéves gyerek, egy kiscserkész és egy, a francia kultúra finomságára fogékony lány talál egymásra, majd szökik meg együtt, hogy egy kicsit táncolhassanak a tengerparton. Az ifjúkori szerelem viszont egy aprócska szigeten szökken szárba, a felnőttek világából menekülő hősök tehát nagyon messzire nem igazán juthatnak. Függetlenül attól, hogy az Anderson és Roman Coppola által közösen jegyzett történet nem valami brutális vérontásban kulminál, a Holdfény királyság szerencsére így sem holmi cukormázas gyerekmese, hanem egyszerre friss és régi vágású családi kalandfilm tele izgalommal, humorral és gyerekszerelemmel. Frappáns műfaji játékról van tehát szó, ami abszolút megérdemelten vívta ki a helyét ezen a listán.
Queen & Slim (2019)
A kortárs példák sorát erősíti a kliprendezőként indult Melina Matsoukas nagyjátékfilmje, a Queen & Slim, ami a Holdfény királysághoz hasonlóan szintén egy izgalmas csavarral rázza fel a "menekülő szerelmesek"-történetsémát. A film egy végzetes kimenetelű első randit mutat be: Queen (Jodie Turner-Smith) és Slim (Daniel Kaluuya) a Tinderen ismerkedtek meg, majd egy ohiói étteremben találkoznak először. Már hazafelé tartanak, amikor egy forgalmi ellenőrzés váratlan fordulataként lelőnek egy fehér rendőrt. Az igazságszolgáltatás felé érzett bizalmatlanságuk miatt a pár a menekülést látja az egyetlen lehetőségnek, pedig ők nem szánt szándékkal és beteges élvezetből gyilkoltak, mint Bonnie és Clyde, hanem puszta önvédelemből. Matsoukas alkotásának fontosságát és aktualitását jól érzékelteti, hogy a film premierjére pár nappal azután került sor, hogy a dallasi esküdtszék elítélte Amber Guyger helyi rendőrt, aki tévedésből agyonlőtte afroamerikai szomszédját.
+1. Thelma és Louise (1991)
Ridley Scott megunhatatlan road movie-ja kivételt képez abban az értelemben, hogy itt nem szerelmesek azok, akik menekülnek. Legalábbis nem egymásba. Vagy ha igen, akkor nem úgy. Viszont olyan okból kifolyólag menekülnek, ami a szubzsáner valamennyi filmjében közös kiindulópont: Thelma és Louise csajos hétvégéje gyökeres fordulatot vesz, amikor az utóbbi lelő egy férfit, aki meg akarta erőszakolni a barátnőjét. A két nő pánikszerűen hagyja el a tett helyszínét, hogy aztán szépen lassan a bűncselekmények egy olyan spiráljába keveredjenek, amiből csak egyetlen kiút vezet. A Thelma és Louise-t méltán kiáltották ki a kilencvenes évek feminista alapművének, ami ettől függetlenül soha egy pillanatra sem válik fröcsögő kiáltvánnyá, hanem végig iszonyúan dögös, pörgős szórakozás marad. Mindez elsősorban a címszerepeket alakító Geena Davis és Susan Sarandon látványosan felszabadult játékának köszönhető, amitől harminc év távlatából is friss élményként hat a film.
