Sokszor érezzük ördögtől valónak, a remake gondolata szerencsére nem mindig jelent egyet az igénytelenséggel. Legutóbb Az ember, aki Ottónak hívnak bizonyította, hogy a hollywoodi változat képes hozzáadni, netán kicsit más megközelítésből elmesélni egy már ismert sztorit.
Az alapjául szolgáló Az ember, akit Ovénak hívnak egy 2015-ös svéd alkotás, ennek apropóján összeszedtünk öt (plusz egy) olyan amerikai újrafeldolgozást, melyek skandináv produkciók mintájára készültek és színvonalban felveszik a versenyt az eredeti verziójukkal.
Álmatlanság (2002)
Öt évvel a norvég eredeti után egy ígéretes fiatal rendező vette kezébe az Álmatlanság amerikai verzióját. A direktor nem más, mint a Mementóval berobbanó Christopher Nolan. A sztori alapja ugyanaz maradt, ám kicsit kibővítették, terjengősebbé tették, de jelen esetben ez nem egyenlő a minőségbeli romlással. Az észak-európai helyszínt remekül váltotta az alaszkai szetting, mely nem akarja a skandináv atmoszférát rekreálni, helyette saját közeget teremt. A színészek nemkülönben remekelnek, Al Pacino nyomozója és Robin Williams gyilkosa tökéletesen működnek, kettejük macska-egér harca számos feszült pillanatot tartogat. Az Álmatlanság nem a tettes személyének felfedésére koncentrál, sokkal inkább a detektív mentális állapotára, és ebben rejlik a film igazi ereje. Bármelyiket nézzük meg, garantáltan jól járunk.
Testvérek (2009)
Nem volt könnyű dolga Jim Sheridannek, amikor elvállalta, hogy a dán dráma koronázatlan királynőjének, Susanne Biernek egy művét dolgozza fel, de szerencsére nem vallott kudarcot. Noha a kritika nem ájult el tőle, a nézők szerették a Testvéreket, mely egyszerre reflektál a háborús traumákra, illetve családi drámaként is funkcionál. Az afganisztáni konfliktus köntöse talán jobban működik az amerikai környezetben, ami viszont ténylegesen sokat nyom a latba, az a színészi játék. Tobey Maguire, Natalie Portman és Jake Gyllenhaal szuper választásnak bizonyultnak és talán meglepő módon pont Maguire az, aki kiemelkedő, persze a szerep is kétségtelenül hálás volt.
Engedj be! (2010)
Nem kicsit akadtam ki, amikor bejelentették, hogy remake készül a 2008-as svéd Engedj be! című filmből, mely anno kiszélesítette a vámpírzsáner határait és talán a legjobb képviselője a műfajnak. Fogalmam sem volt mi szükség egy újabb változatra a szokásos okokon kívül (pénz, nyelvi gátak leküzdése), Matt Reeves azonban sikeresen rám cáfolt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy meg tudják közelíteni az eredeti színvonalát, de ez történt. Apróbb változtatások, kicsit több erőszak, horrorisztikusabb összkép, de mindezt nem izzadtságszagúan, hanem kreatív eszközökkel. Chloe Grace Moretz és Kodi Smit-McPhee párosa csodás, de en bloc a filmnek mindössze az a hibája, hogy már láttuk egyszer. Egy igényes remake viszont valahogy így néz ki.
A tetovált lány (2011)
Engedj be! effektus, vagyis újfent aggályokkal közeledtem ehhez a filmhez, hiába volt David Fincher a rendező, de szerencsére alaptalannak bizonyultak az aggodalmak. A svéd változat villámgyorsan világhírre tett szert, így a remake-nek nem volt könnyű dolga, de itt jön a képbe a Fincher faktor. Több szempontból felül is múlja az eredetit, komplexebb, húsba vágóbb, ráadásul úgy idézi meg a skandináv atmoszférát, mintha tényleg ott készült volna. Rooney Mara és Daniel Craig fantasztikusak, egyedül a befejezés hagy maga után némi hiányérzetet, ugyanis látszik, hogy tervezték a folytatást, mely sajnos végül nem készült el.
Dermesztő hajsza (2019)
A 2014-es Az eltűnés sorrendjében kvázi egy európai Fargo volt, így amikor öt évvel később megérkezett a remake Liam Neeson főszereplésével, okkal gondolhatta mindenki, hogy egy újabb közepes, netán még rosszabb akciófilm fog születni. Más kérdés, hogy a rendező mindkét esetben Hans Petter Moland volt, aki ügyelt rá, hogy az amerikai feldolgozás ne egy tucatmozi legyen. Szinte mindent megtartott, talán a fekete humorból használt többet, mely szuper döntésnek bizonyult. A Dermesztő hajsza így 2019 egyik legkellemesebb meglepetése lett, ami egyszerre illik Neeson kései akciófilmes karrierjébe, ugyanakkor üde színfoltja is annak. A fene se gondolta volna, hogy egy "felesleges" film is lehet ennyire jó.
+1: Gyilkosság (2011-2014)
Kisebb kakukktojás, ugyanis nem egy filmről, hanem sorozatról van szó, de muszáj megemlíteni. Az Egy gyilkos ügy című dán széria szolgáltatta az alapját, de a négy évadot megélt amerikai változat számos helyen belenyúlt a történetbe, mely végül a javára vált. Többek közt ez volt az egyik első hollywoodi sorozat, mely egy ügy megoldására több évadot szánt (a Twin Peakset most ne vegyük ide, de nyilván érezhető a hatása), s talán elsőre megosztónak bizonyult, a bevállalós stílus meghozta a gyümölcsét. A Gyilkosság egy összetett, sötét és komor krimi, mely abszolút méltó módon idézi meg észak-európai testvérét, sőt, felül is kerekedik rajta.
