Az elmúlt években érezhetően megindult a 2000-es évek gyógyszerbotrányainak feldolgozása az amerikai filmiparban. Idén a Netflix (Painkiller), tavaly pedig a Hulu (Dopesick) dolgozta fel a Purdue família történetét, előbbi cég pedig most egy újabb filmmel állt elő, amelyben a gyógyszerlobbi működését láthatjuk.
Az Egyesült Államokban az említett időszakban tömegesen terjedtek el a különböző fájdalomcsillapító készítmények, amelyekről később sorban derült ki, hogy gyakran okoztak függőséget. A cégek viszont agresszív marketinggel és mindenféle korrupcióval elérték, hogy ettől függetlenül széles körben terjedhessenek a termékek.
Kifejezetten érdekes, hogy ehhez a történethez ezúttal az a David Yates nyúlt, aki az elmúlt évtizedekben alig-alig foglalkozott saját projektekkel a Harry Potter-franchise különböző leágazásain kívül. Míg a 2000-es évek elején függetlenfilmeket készített, majd még egy Tarzan feldolgozással is jelentkezett, most egy önálló projekttel rukkolt elő, két nagy sztárral a főszerepben. És bár a végére sok szempontból esik szét a film, az tagadhatatlan, hogy szórakoztató lett a végeredmény.
Liza Drake-nek (Emily Blunt) nem jött be az élet. Épp egy sztriptízbárban próbálja megkeresni a lánya eltartásához szükséges minimális összeget, miközben nővére is épp ki akarja rakni lakásából. Egy napon azonban rámosolyog a szerencse: találkozik Pete Brennerrel (Chris Evans), aki egy csőd közelében lévő gyógyszercégnél dolgozik. Összebarátkoznak, Liza is bekerül a vállalathoz, különleges módszerei pedig hamar eredményre vezetnek. Ám idővel túllőnek a célon és egy egész országra kiterjedő botrányt idéznek elő.
David Yates filmje a korábban említett sorozatok mellett a Netflix egy másik alkotásához, a Fontos vagy nekemhez is szervesen kapcsolódik: ismét csak egy sajátos módszerekkel dolgozó szociopata nőt kell megkedvelnünk, akik egyre inkább elveszik az erkölcsi süllyesztőben. Egy ideig joggal mondhatja, hogy ő más mint a többiek, de idővel ez egyre kevésbé lesz hihető, annak ellenére, hogy hamar megismerjük a motivációit.
Azt ugyanis el kell ismernünk, hogy A fájdalom ügynökei sok klisét használ fel: Liza anyagi helyzete, kislányával való kapcsolata, utóbbi betegsége vagy épp egy-egy munkahelyi karaktertípus sok más filmet juttathat eszünkbe, ám ez nem jelenti azt, hogy ebben a kontextusban ne lennének működőképesek. Sőt, Yates rendezésének kritikájaként kell elmondanunk, hogy a forgatókönyv pont addig működik, ameddig ezekre a sémákra támaszkodik. A történet második felében már egymás után jönnek a fordulatok, és nem is igazán értjük, hogy pontosan mire is kellene figyelnünk. Ez a ritmusbéli probléma egyáltalán nem segít a filmnek, ráadásul emiatt a végső tragédia sem lesz igazán átélhető.
A fájdalom ügynökei témájában sem igazán újszerű. Természetesen van egy jelentős rendszer- és kapitalizmuskritika a filmben, ám ezekben azért sok alkotás ment már mélyebbre. Az előbb említett Dopesick például nagyon okosan fogalmazta meg, hogy nem a gyógyszerekkel van önmagában a probléma, hanem azzal a fájdalommal, ami körülvesz minket, annak a mértéke, ami igazán béklyózza az embereket. Yates mozijából ezek a mélységek hiányoznak, ám az mindenképpen pozitív, hogy nem is veszi komolyan magát. Ez alapvetően egy feel-good film, ami ebbe a keretrendszerbe szeretné beilleszteni a komolyabb mondanivalóját. Ebben a kategóriában pedig egyáltalán nem rossz ez a film, sőt erősebb, mint a Netflix átlaga.
Ez pedig nagyban köszönhető a két remek főszereplőnek: Emily Blunt kitűnő évet fut, az Oppenheimer után ismét egy kompetens szerepben mutathatja meg magát, Chris Evans pedig tovább távolodik Amerika Kapitánytól: piperkőc, öntelt, nárcisztikus cégvezére végig a paródia innenső oldalán marad. De Andy Garcia is fürdőzik a megalomán tulajdonos szerepében.
A fájdalom ügynökei nem emlékezetes film, de némileg érthetetlen a külföldi kritika letargikus hangulata. Önmagában nincs ezzel az alkotással komoly probléma, de tény, hogy konfliktusmentesen simul bele a klasszikus Netflix-felhozatalba.
