Ha kimaradt volna az első rész, még nem késő bepótolnotok!
Lightyear (2022)
Annak ellenére, hogy alkalmasint becsúszott egy-egy, a kritikusok által fintorogva fogadott kísérletük, a Pixar neve sokáig egyet jelentett a csúcskategóriás kivitelezésű, egyben izgalmas alaphelyzetű alkotásokkal. Viszont a koronavírus dühöngése óta egyre nehezebb sikerszériáról beszélni - hovatovább, sokan még azt is kétségbe vonják, hogy a boszorkánykonyhájukból kikerülő animációk egyáltalán a középszert megütik. Az ugyanis magától értetődik, hogy a járvány miatt az észak-amerikai mozikat elkerülő produkcióknál kisebbfajta csoda szükségeltetett volna ahhoz, hogy azok a stúdió szerencsésebb időszakban piacra dobott mesterműveihez hasonló összeget termeljenek.
Ám ezzel együtt tagadhatatlan, hogy ezek a bravúros Lelki ismereteket kivételével jellemzően nem nyűgöztek le széles tömegeket: vagy tisztes közepes értékeléseket kaptak, vagy inkább az ítészek lelkesedtek értük. Ráadásul a trend nem igazán akar megfordulni: a Lightyear a hőn áhított diadalmenet a többre hivatott gárda messze legcsúnyább bukásaként vonult be a köztudatba, és a többi Pixar-film is nagyon nehezen boldogult, sikerről ezeknél se beszélhetünk. Erről leginkább a Pixart birtokló Disney tehet, aminek egy külön cikket szántunk, érdemes elolvasni.
Macskák (2019)
Andrew Lloyd Webber 1981-es musicale, a T. S. Eliot versei inspirálta Macskák a zsáner rajongóinak egyik örök kedvence. Ergo, mikor kisült, hogy az A nyomorultak átültetésével egyszer már remekelő Tom Hooper veszi kezelésbe a népszerű klasszikust, milliók jöttek lázba. Főleg, mivel a specialista sztárparádéval és álomszerű vizuális megvalósítással kecsegtetett. De az első képanyagok publikálásakor kiderült, hogy ezt egy arab népmese ígéreteit szó szerint értelmező, és azokat technikailag betartó, ám formailag kiüresítő, kártékony dzsinnként váltotta valóra. Hiszen a kedvcsinálóknak szánt felvételeken feltűnő, egy hideglelős lidércnyomásból előmászó embermacska hibridek az antropomorf állatok iránt szexuálisan vonzódó furry-ket is zavarba hozták. Így mit sem számított, hogy ismert színészek adták nevüket, továbbá énekhangjukat a feldolgozáshoz. A szemfájdítóan groteszk külcsín, a virtuálisan is alig létező cselekmény és a botrányosan hanyag szerkesztés szentségtelen triója padlóra küldte a tagadhatatlanul ambiciózus próbálkozást.
Ben Hur (2016)
Egy, az ágazat történelmében kiemelt hellyel bíró etalon újragondolása rendkívül kockázatos feladat, elvégre egyszerre kell tisztelettel vegyes alázattal viszonyulni az ihletforráshoz, és új elemekkel alátámasztani a vállalkozás létjogosultságát. A főként effektekben gazdag összecsapásokban bővelkedő filmjeiről ismert Timur Bekmambetov azonban mérhetetlen pechére sajátos bravúrként egyik elvárásnak sem felelt meg. Igaz, fáradozásai fonnyadt-poshadt gyümölcse láttán erősen megkérdőjeleződik, hogy ez egyáltalán szándékában állt-e. A százmilliós büdzséje dacára olcsónak és művinek ható, többnyire nem éppen pályájuk őstehetségeit felvonultató, ráadásul ezeken túl bántóan szellemtelen blődli a közelébe sem ért az 1959-ben bemutatott nagyívű eposzhoz. Sőt, az 1925-ös verzió is kategóriákat ver rá, mert arról ordít, hogy a direktor, Fred Niblo a mondanivaló átadásának igényével vágott bele Lewis Wallace regényének adaptálásába.
A texasi láncfűrészes gyilkos visszatér (1995)
Hollywood nem éppen az érzelgősségéről híres: az üzlet gyakran a baráti vagy a vérségi kötelékeket is szétszaggatja. El lehet hát képzelni, hogy a Columbia TriStar pénzemberei milyen véleménnyel voltak az A texasi láncfűrészes gyilkos visszatérről. Mivel a franchise negyedik, a bevett receptet paródiába hajló vígjátéki elemekkel feldobni igyekvő, de végül szürreálisan ostoba kváziparódiaként elhasaló részét jószerivel alig forgalmazták. Mégpedig azért, mert attól tartottak, hogy az örökre kisiklatná Renée Zellweger és Matthew McConaughey karrierét, vagy minimum lemoshatatlan pecsétet ejtene makulátlan renoméjukon. Vagyis a szektorban szokatlan önmérsékletet tanúsítottak, és az azonnali profithajhászás helyett hosszabb távon gondolkodtak, mivel bíztak pártfogoltjaik tehetségében.
XXL (2008)
Befejezésként, bár kissé eltér cikksorozatunk fősodrától, ám aligha mehetünk el szó nélkül az egyik, ha nem egyenesen a legkínosabb hazai szégyenfolt mellett. 2008-ban az ember önkéntelenül is megsajnálta a TV2 kínálatát kiötlő kreatívokat, mert szörnyű lehetett premierplánból végignézniük, ahogy egyik, nagy dobásnak szánt ötletük a másik után fullad be. A szaksajtó okkal-joggal vitriolos cikkeitől hallatlanul frusztrált illetékesek ezért úgy döntöttek, hogy előre menekülnek, és egy, a lehető legszélesebb tömeget megszólító, példátlan, impozáns szupergálával ugranak az élre. Víziójuk a tervüket kifejező XXL címet kapta, és kommunikációja során nem győzték hangsúlyozni, hogy a méregdrága díszletek között játszódó, zenés-humoros show adásai megismételhetetlen élménnyel fogják kényeztetni a könnyed kikapcsolódás szerelmeseit. De hiába csábították át a konkurenciától Kern Andrást konferansziénak, hamar világos lett, hogy a nagy dérrel-dúrral beharangozott koncepció főként az Irigy Hónaljmirigy és a Bagi-Nacsa duó gyengécske poénjainak újramelegítésére épít. Tekintve, hogy ezek ekkoriban finoman fogalmazva sem hatottak az újdonság erejével, az érdeklődők hamar rájöttek, hogy szó sincs megújulásról vagy formabontóan merész kuriózumokról, és méla undorral kapcsoltak el. Ez megtette a hatását: a 2008. október 16-án elstartolt tingli-tangli összesen háromszor került adásba - először, aznap este és utoljára.
Ti mikkel bővítenétek még a listát?