Aki nem ismerné, a fenti idézet a 60'-as években futó Pókember rajzfilmsorozat kultikus betétdalából való, amit azóta is rendre szeretnek felfrissíteni az előadók. De természetesen olyan messze nem megyünk vissza az időben, mivel az igazi filmes sikert pont tíz éve alkotta meg Sam Raimi és csapata. A most bemutatásra kerülő Pókember: Hazatéréssel együtt immár ötödik zeneszerzőjét fogyasztja a széria. Lássuk - pontosabban hallgassuk - hogy milyen munkát végeztek!
Danny Elfman - Spider-Man (2002)
2002-ben, oly sok év jogi hercehurca után, végre mozikba hálóhintázhatott a közkedvelt és barátságos Pókember, Sam Raimi dirigálása alatt, Tobey Maguire tálalásában. A film az év legnagyobb mozis szenzációjának bizonyult (114 milliós első hétvégi bevétel, ami addig példaérték nélkülinek bizonyult), így később jöhettek a folytatások. A zeneszerzői posztra Raimi Danny Elfman-t kérte fel, akivel annak idején a Liam Neeson főszereplésével készült Darkman kapcsán már volt alkalma együtt dolgozni. A komponista az 1989-es Batman óta gyakorlatilag a képregényadaptációk specialistájának számít filmzenei berkekben, hiszen a Denevérember és a Hálószövő muzsikái mellett ő jegyzi a Dick Tracy, a 2003-as Ang Lee féle Hulk, a Wanted zenéit, valamint a 90'-es években futó Flash - A Villám című sorozat főcímét is. Ebbe a sorba tökéletesen illik a Pókember zenéje, noha messze van Elfman legjobbjának számító Batmanjétől.
A mára már klasszikusnak számító "Main Titles"-ben megismerhetjük a főhős kezdetben lágy vonósokkal induló, végül az egész zenekart megszólaltató, elektronikával fűszerezett témáját, amely végig vonul az albumon, mint például a "Costume Montage" és "City Montage" duóban, a Ben bácsi halálát aláfestő "Revenge"-ben vagy a történetet záró "Farewell"-ben. A karizmatikus gonoszok - mint amilyen jelen esetben a Zöld Manó is - nem úszhatják meg jellegzetes téma nélkül, és ez itt sincs másként. Elsőként a "Transformations" második felében tűnik fel a fenyegető rezeseken és ütősökön alapuló motívum, mely a legtisztábban formájában a "Spectre of the Goblin"-ban hallható - már ha beszélhetünk tisztaságról egy röpdeszkán közlekedő, tökbombákat hajigáló, manónak öltözött skizofrén őrült esetében. Az akció tételek intenzitását - mivel e két szereplő összecsapásai vannak a középpontban - evidens módon a két téma ütköztetésével éri el a szerző, mint a "Parade Attack"-ban vagy a végső leszámolás alatt hallható "Final Confrontation"-ban. Az érzelmesebb jelenetek azonban valahogy kevésbé sikeredtek emlékezetesre, hiába visszafogottan lágyak, üresek, mint Kristen Dunst színészi eszköztára. Egyedüli kivétel az alig másfél perces "Alone", ami a főtéma egy meghittebb verziója.
Danny Elfman - Spider-Man 2 (2004)
A nagy sikerre való tekintettel természetes volt a két évvel későbbi folytatás, ami az első rész után grandiózusabb látvánnyal, és jobb történettel rendelkezett - igaz ez se volt mentes logikai bakiktól. Danny Elfman is visszatért a zeneszerzői posztra, a szerző viszont mintha félvállról vette volna a feladatait. Ezt bizonyítja, hogy a rendező Sam Raimi sem volt elégedett munkájával, és a felvételek befejeztével megpróbálta visszahívni a komponistát, hogy javítsa fel néhány jelenet aláfestését, Elfman viszont erre már nem volt hajlandó, ezért a rendező megkérte régi barátját, Christopher Young-ot, hogy segítse ki néhány jelenetnél, mint Doktor Octavius félresikerült kísérlete, vagy a híres magasvasúti jelenet. Akármennyire is jól sikerült azonban Young munkája, az albumra csak az Elfman féle muzsika került fel, amiből sajnos hiányzik mindenfajta újdonság. A "Spider-Man 2 Main Titles"-ben az első részből már jól ismert főtéma némileg dinamikusabb verziója köszön vissza, majd a "Dock Ock Is Born" - "Angry Arms - Rebuilding" kettősben megismerjük az új főgonosz, Oki Doki témáját, néhol kórussal tarkítva, amolyan "elfmanesen". Az első rész lágyabb dallamai is visszaköszönnek, ezúttal már hatásosabban, mint amilyen a "The Mugging/Peter's Turmoil" vagy az "Aunt May Packs", ahogy egy szám erejéig ("The Goblin Returns") a Zöld Manó-téma is visszatér.
Az akció tételek azonban most kisebbségben vannak, és azok is kissé felemásak. Itt is a főhős és a gonosz témái ütköznek, mint az előző részben, és ez a "The Bank/Saving May"-ben vagy az album csúcspontjának számító "He's Back"-ben remekül is sikerültek, azonban a Raimi által el nem fogadott több, mint hatperces "Train/Appreciation" valóban nem illett volna a képek alá, a végső leszámolás alatt hallható "Armageddon/A Reilly Big Web"-ben Elfman már csak az addigi témákat ismételgeti rutinból. Az albumot a Peter normál élethez való visszatérése alatt hallható klasszikus, a "Raindrops Keep Fallin' On My Head" zárja.
Christopher Young - Spider-Man 3 (2007)
A második rész a mérsékeltebb tempóhoz mérten, mérsékeltebb bevételeket is eredményezett, de nem annyira, hogy ne készüljön el a folytatás. Sokan azonban örültek volna, ha soha, egy képkockát sem forgatnak le a harmadik részből. Kétségtelen, hogy a túlzsúfolt sztori rengeteg olyan hibát eredményezett (ami addig is jelen volt a szériában), hogy az már a nézőknek, de legfőképp a rajongóknak is szúrta a szemét. Igaz közel se annyira, hogy ne csináljanak a filmből kasszasikert. Mivel az előző részben Elfman nem nagyon erőltette meg magát, és Raimi segítségére jó barátja, a horrorokban jártas Christopher Young sietett - akivel a rendező a Rossz álmok, valamint az ő produceri felügyelete alatt készülő, 2004-es Átok kapcsán dolgoztak már együtt - a harmadik rész zenei munkálatait már egy az egyben rábízta. Young azonban a 2007-es év nagy vesztesének számított, mivel hiába csinálhatott végre két gótikus score-t is két Marvel adaptációhoz (az egyik a Szellemlovas, a másik pedig jelen írásom tárgya), a stúdió több Elfman-témát akart hallani a folytatásban, és ezért külsősöket vontak be, ami végül odáig vezetett, hogy Young zenei anyagát sohasem adták ki, csak az addig is jellemző, termékcsatolt válogatásalbumot.
Pedig Young muzsikája magasan a trilógia legjobbja lett, kiegészülve Elfman korábbi Pókember- és Zöld Manó-témáival. A szerző már a főcím alatt felvezeti Elfman zenéjével vegyítve a szimbióta és Venom vadiúj témáit, amik rendre visszaköszönnek a filmben. A szimbióta téma fenyegető kórusa, vegyítve az erőteljes rezesekkel igencsak jól kihangsúlyozzák Peter Parker sötétebb oldalát - ha ez már Tobey Maguire-nek nem sikerült - ami a templomi jelenet folyamán átváltozik Venom témájává, ahol fordul a kocka, és a kórus némileg háttérbe szorul, a zenekar játékában pedig a már említett rezesek mellett hangsúlyossá válik a vonósok és főleg a dobok játéka. Ezeknél a részeknél erősen visszaköszön Young horrorfilmes múltja. Mindezek ellenére a film legszebb, legmaradandóbb zenéje a Homokember zongorán alapuló drámai témája, ami akár még Thomas Newman-nek is a dicséretére válna. Első ízben, a szuperbűnöző megszületésekkor hallhatjuk teljes pompájában, de többször visszaköszön még, leginkább a drámai jelenetekben vegyülve Pókember jól ismert dallamaival. Vannak némileg rendhagyó zenék is, mint amilyen az Osborn-kúriában, a Harry-vel való összecsapás alkalmával hallható jazzes muzsika, a musical betétet viszont inkább nem említeném meg. Hopp, már késő! Ugyanakkor a film túlzsúfoltsága a zenén is megérződik, mivel a rengeteg téma, amit Young-nak kezelnie kellett némileg darabossá teszi a művét.
James Horner - The Amazing Spider-Man (2012)
A Pókember 3 ugyan sokaknál kiverte a biztosítékot, de a pénztáraknál jól szerepelt, így változatlan stábbal sokáig biztos volt a folytatás elkészülte. Mivel az egyszerre két rész leforgatására vállalkozó Sam Raimi számára az előmunkálatok elhúzódtak, dobbantott a produkció éléről, és így tett a főszereplő Tobey Maguire is. A Sony-nak sürgősen neki kellett állnia egy újabb résznek, ha nem akarták, hogy a jogok visszaszálljanak a Marvel-ra, ezért a reboot mellett döntöttek. Ez azért is volt jó választás, mert időközben a képregények filmes adaptációnál - részben Christopher Nolan Batman mozijai, részben Robert Downey Jr. géppuskaszájú Vasembere révén - megváltozott a szélirány, és ebbe a realisztikusság felé elmozduló trendbe nem illett volna bele olyan film, mint a Raimi féle Pókember. Noha a rajongókat és a kritikusokat is megosztotta Marc Webb rendezése - ami leginkább az előző részek élénk emlékének köszönhető, valamint az egyre több képregény feldolgozásnak - a visszajelzések javarészt pozitívak, és a nézők is bizalmat szavaztak az akkor 50 éves karakternek és új irányvonalnak a pénztáraknál.
Marc Webb elmondása szerint azért esett a választása James Hornerre, mert régi vágya volt, hogy a komponistával együtt dolgozhasson. Döntése nem kis meglepetést okozott, mivel ha képregény alapján készült film zenéjére gondolunk, nem James Horner az első, aki az ember eszébe jut, de még csak nem is a második, pedig nem ismeretlen a szerző számára a műfaj, hiszen már kipróbálhatta benne magát a Rocketeer alkalmával. Ennek viszont meg van az oka: a Hans Zimmer által vezetett Remote Control és az abból kikerült "bérmunkások" (jobb híján a legtöbbjüket tényleg csak így lehetne hívni) már annyira meghatározóvá váltak Hollywoodban és ezáltal a képregényadaptációkban is, hogy már csodaszámba megy, ha egy klasszikus zeneszerző csinálja egy abszolút modern hangvételű film zenéjét. Horner pedig meghálálta a belé fektetett bizalmat, mert egy változatos hangszerelésű, érzelmes filmzenét tett le az asztalra. Ugyanakkor a komponistát gyakran éri az a vád, hogy konkrét dallamokat emel át saját korábbi munkáiból. Ez itt sincs másként, fellehet ismerni a zenében az Aliens, a Titanic és az Avatar jellegzetes dallamait is. Viszont igazságtalanok lennénk, ha azt mondanánk, hogy ez példa nélküli a szakmában. Elég, ha csak Hans Zimmer a Fekete esőhöz és a Batman: Kezdődik!-hez készített zenéit vizsgálnánk meg, de nyugodtan kiemelhetnék egy-egy művet John Williams filmográfiájából is.
E hosszúra nyúlt bevezető után térjünk rá a zenére. A nyitó tétel kezdeti kántálásából kitűnik, hogy Horner muzsikája teljesen más alapokon nyugszik, mint anno Elfmané, noha elemeiben megidézi azt. Már az említett "Main Titles - Young Peter"-ben felcsendül a hős új főtémája, ami sokkalta letisztultabb, mint Elfmané, viszont kevésbé markáns. Ez lényegében végigvonul az albumon, de rendre máshogy előadva, másképp hangszerelve, ezáltal nem válik unalmassá. Az album első felében az érzelmeké és a rejtélyeké a főszerep. Előbbiek az olyan tételekben kulminálódnak, mint a "The Briefcase" vagy a "The Equation", utóbbi egy bánatosan meghitt tétel, melyben a főtéma ukulelén hangzik el. A misztikusabb számok, mint a "Hunting For Information" vagy a "Peter's Suspicions" a főhős szülei utáni nyomozását festik alá, amiben rendre feltűnik Connors doki, a későbbi Gyík motívuma, amiben fel lehet fedezni az Aliens párhangos témáját. Ebben némi szándékosságot vélek a szerző részéről, tekintve, hogy például a csatornában játszódó jelenetben meg is idéződik Cameron klasszikusa. A beszédes című "Ben's Death" nemcsak a főhős életében jelent fordulópontot, hanem az albumon is, mivel a dinamikusabb számok ezután következnek. A régi krimiket idéző szintis hangzásból pár pillanatra a gyászos férfikórus siratására vált, akik a szám végén már fenyegetőbben támogatják az elektronikával fűszerezett pergő dallamokat. Horner egyébként kevesebbet használja az elektronikát, mint Elfman tette, de pár pillanatra - leginkább az akciótételekben, mint amilyen a "The Bridge" is - felbukkan, pédául elektromos gitár képében. Szuperhősfilmhez képest a lassabb, visszafogottabb számok vannak nagyobb mértékben jelen, mint például a zongorán alapuló, csodálatos "Rooftop Kiss", mely lényegében Gwen Stacy témáját takarja, és szintén rendre visszaköszön, mint a záró "I Can't See You Anymore" - "Promises (Spider-Man End Titles)" kettősben, utóbbiban természetesen a hős teljesen kibontakozott témája is hallható. Az akciótételek szerelmesei leginkább az album végén található, közel negyedórás trióban találják meg számításaikat. A "Lizard At School! kellően dinamikus, a közel 8 perces "Saving New York" kellően változatos (amiben visszaköszön a Titanic lüktető szintetizátor-kórus kombója), az "Oscorp Tower" pedig a csúcsra járatja a zenekar munkáját. Emellett vannak még érdekesebb számok, mint például a vígjátékokat idéző könnyed "Playing Basketball", vagy a "The Spider Room - Rumble In The Subway" második fele.
The Amazing Spider-man 2. - Hans Zimmer & The Magnificent Six
Hans Zimmer bizonyos időközönként a látszatát se próbálja fenntartani annak, hogy képes egyedül is összehozni egy valamire való filmzenét, ezzel pedig ilyenkor ki is vonja magát a - szó hagyományos értelmében vett - komponisták közül, és egyértelműen zenei producerként lehet rá tekinteni. Az még hagyján, hogy a feltüntetett hét (!!) zeneszerzői minőségben jelenlévő úriember és a hozzájuk csapódó egyéb kiegészítő komponistákból nemhogy egy komplett fiúbanda, hanem egy egész focicsapat összejönne, de ráadásul minőségben be sem érik James Horner, az első részhez egymaga komponálta változatos és érzelem dús score-ját, maximum a szórakoztatásban. Persze abban, hogy Marc Webb ezúttal Zimmerhez fordult közrejátszott, hogy Horner nem volt hajlandó visszatérni, miután a forgatókönyvet olvasva arra a megállapításra jutott, hogy "Ez egy kalap szar!". Webb már az előző epizódhoz is eredetileg Zimmert kereste meg, aki viszont akkortájt A Sötét Lovag - Felemelkedés zenéjének munkálataiba vetette bele magát.
Azt el kell ismerni, hogy Zimmerék egy felettébb szórakoztató zenét hoztak össze, és ami újdonságot a denevér utolsó, az Acélember első röpténél, majd kettejük összecsapásánál számon kértem, az a fiatalos frissesség itt már tetten érhető (nem, nem a betétdalok tekintetében, azok a remixszel együtt borzalmasak, nem is veszem őket most figyelembe), még ha az időtállósággal vannak is problémák. Mivel a film eléggé túlzsúfolt, ez a zenén is tetten érhető - amire csak rájátszik a komponista válogatott - de Horner öröksége is felüti azért a fejét. Az új Pókember téma ("I'm Spider-Man") annak velejét használja fel, viszont önmagában a túlvezérelt rezesekkel olyan, mint egy hírműsor szignálja, és ez a (címszereplőhöz képest) alul használt motívum nem is jár be olyan komplex utat, mire himnikus formában felcsendülne a "Youre That Spider Guy"-ban. A Zöld Manó pedig kapott a mostanság Zimmerre jellemző pár hangos, baljóslatú témát (a la Joker), aminek a fejlődése az albumon található összekuszálódás ellenére is érzékelhető, de mivel itt Harry-n és nem a bűnöző énjén van a hangsúly, ezért téma igazán kibontakozni sem tud, még a drámai fináléban hallható, intenzív "I'm Goblin" alatt sem. Horner szelleme még az érzelmes részekben köszön vissza, viszont ezek az album abszolút legnagyobb gyengeségei. Hol vannak az első rész meghitt, belsőséges zongora dallamai? Zongora persze most is van, ahogy basszus gitár is, de ezek jobbára megrekednek a szokásos RC-s színvonalnál.
Az album abszolút domináns vonala - és ami a leginkább értelmet ad Zimmerék szerződtetésére - az Elektro témája, a "My Enemy", ami a komponista életművében is egy kiemelkedően egyedi darab. Webb azzal a kéréssel fordult a komponistához, hogy olyan zenei kifejezést akar a karakternek, ami után Skrillex visítva fújna visszavonulót. Erre Zimmer a fedélzetre hozta Pharrel "Happy" Williamst, az Eredetben is vele együtt dolgozó Johnny Marr-t, valamint az egyre inkább önállósuló (Mad Max, 300 - A birodalom hajnala), Az Acélember zenéjéből a részét vastagon kivevő Junkie XL-t is. A Times Squer-i jelenet alatt hallható végeredmény pedig egy végig az elektromos pulzálást imitáló, egyre feszültebb dubstep móka, a háttérben Williams kántálásával*, ami tökéletesen kifejezi, ahogy Max folyamatosan átalakul Elektróvá, miközben Pókember motívuma is beköszön alkalomadtán. Viszont kettejük témája igazán a "Still Crazy"-ben csap össze, és a Deluxe kiadáson, a film nyitójelenetét aláfestő "Cold War"-ban is hallható egy akciódús, rockos körítésben, de ott fordított a helyzet és Pókember motívuma dominál, míg Elektró témájának a komikus veleje csendül csak fel. Szintén ezen a kiadáson felcsendül utóbbinak egy némileg demó szagú, valamivel könnyedebb tónusú szvitje, aminek egyes részei valójában a filmben is hallhatóak. Maga az album - az említett dalok nélkül is - azonban megkérdőjelezi az időtállóságát, még zimmeri mércével mérve is, mindazok ellenére, hogy piszkosul szórakoztató az egész. Ugyanis a komponista kétségtelenül tökéletesen ráérez a korigényekre és ez itt sincs másképp. Sőt! Sokkal inkább a fiatal nézőközönségnek íródott ez a rengeteg dubsteppel és manapság hangzatos megoldással tarkított zene, semmint a filmhez. A bajom csupán továbbra is az, hogy egy filmzenének nem erről kellene szólnia.
A poén kedvéért azért álljon itt a bevezetőben említett dal kifordított, "malacverziója", szintén Hans Zimmer tolmácsolásában, amit anno még A Simpson-család - A filmhez készített.
(*Pharrel Williams kántálásának a szövege A csodálatos Pókember 2-ből)
Refn. Cant Ignore the Paranoia. Something Slipping. Mind Distracting, Agony Inside Of Me. My Pulse Is Racing Mental Torture, Self Destroyer.
Im dying. Im dying. Im dying. He lied to me He shot at me He hates on me. He lied to me. He shot at me. He hates on me. He's using me. Fragility. Electricity. Afraid of me. He's dead to me. He lied to me. He shot at me. He hates on me. He's using me. He's dead to me. That Spider-Man He is my enemy!!!
They lied to me. They shot at me. They hate on me. Theyre using me. Afraid of me. Theyre dead to me. They lied to me. They shot at me. They hate on me. Theyre dead to me. And now theyre all my enemy!!!