A klasszikus Alien-széria - akármennyire is közrajongás tárgya - nem nevezhető éppenséggel egységesnek, hiszen mindegyik részt más-más, egyedi látásmóddal rendelkező rendező dirigálta, és ugyanez a sajátosság igaz a sorozat filmzeneszerzői posztjára is. Miután Ridley Scott visszavette az univerzum feletti irányítást rendezői szinten ez a sorminta megszakadt, a komponisták terén viszont tovább folytatódott a sor Jed Kurzel (Macbeth, Assassin's Creed) szerződtetésével, aki azonban felhasználta a nagy elődök néhány klasszikus dallamát, viszont az ő szerzeményét majd csak a film megtekintése után fogom kivesézni, mint ma született xenomorf az egyszeri űrtelepest. Abban viszont minden esetben megegyeztek az elképzelések - a Predatorokkal való közös hullagyalázást most nem venném ide - hogy H.R. Giger agyszüleményei nem kívánnak meg hangzatos fanfárokat, vagy megnyugtató dallamokat a háttérben. Nyugtalanítót viszont annál inkább.
Jerry Goldsmith - Alien (1979)
1977-ben George Lucas Star Wars eposza óriási sci-fi hullámot indított el a filmiparban. A két évvel későbbi Alien - A nyolcadik utas: a Halál pedig ügyesen vegyítette az aktuális trendet a horrorral, ezzel létrehozva minden idők legrémisztőbb és egyben legcoolabb filmes szörnyét (remélem jelen sorokat egy Predator sem olvassa), valamint nagy lökést adott az akkor még csak szárnyait bontogató rendező, Ridley Scottnak. A brit rendezőnek pedig nem kisebb nevet sikerült megszereznie a zeneszerzői posztra, mint Jerry Goldsmitht. Az egykori legendás komponista addigra olyan filmeken volt túl, mint A tábornok, a Kínai negyed, vagy a számára Oscar-díjat hozó Omen. Utóbbi különösen jó ajánlólevél lehetett a távoli űrben bolyongó Nostromo-n történt borzalmak aláfestéséhez. Érdekes mód, ha a filmnek van olyan pontja, amin elvérzik akkor az a zene, de nem feltétlenül Goldsmith hibájából. A képek alatt ugyanis csak ritkán hallunk zenét, ami még így is tökéletesen passzol a feszült légkörhöz. Történt ugyanis, hogy Scott állandó munkatársa, egy bizonyos Terry Rawlings zenei- és hangvágó mintákat mutatott Goldsmithnek korábbi munkáiból (többek között a Freud - A titkos szenvedélyből), hogy miként képzelték el a zenét képek alatt. A komponista azonban sose volt elragadtatva ettől a módszertől, de végül komponált egy órányi zenét a filmhez. Scott azonban a főcím alatt hallható számot visszadobta, mivel nem találta elég fenyegetőnek, így végül Goldsmith pár perc alatt papírra vetette a végleges verzió hangjegyeit. Ezt követően Goldsmith más irányú elfoglaltságaira hivatkozva elhagyta a fedélzetet, amiben az is közrejátszhatott, hogy az egyórányi szerzeményéből Scott-ék kiválasztottak egy cue-t (egybefüggő, megszakítás nélküli számot) és annak részeit használták fel a film néhány jeleneténél, mint például a Nostromo landolásakor az LV-426-on, vagy a Space Jockey és a Face Hugger-ek megtalálásakor. 2007-ben végül az Intrada Records kiadott egy kétlemezes albumot, amely Goldsmith eredeti elképzelései mellett alternatív verziókat is tartalmazott. A már említett főcím alatt hallható "Main Titles"-ből kitűnik az űrben leselkedő veszély, amit csak néha szakít meg pár nyugodt momentum. A szerzőnek a "The Landing"-ben ügyesen sikerül megidéznie a korra jellemző kalandos romantika hangulatát, amiből már gyakorlatilag semmit se kapunk a későbbi "The Skeleton"-ban, itt már a titokzatosság és ridegség veszi át a szerepet. Az album azonban pont utóbbi tényező miatt nehezen hallgatható darab, főleg az olyan kakofóniába átcsapó darabok miatt, mint a "Sleeping Alien" vagy a "The Cupboard", hogy a végső összecsapást aláfestő "Out the Door"-t ne is említsem, amit az "End Credits" követ zárásként, mely a nyitó szám némileg nyugodtabb verziója.
James Horner - Aliens (1986)
A hét évvel későbbi folytatást (ez a mai franchise orientált világban már elképzelhetetlen lenne) egy bizonyos Terminátorral már bizonyító James Cameron tette le az asztalra, aki a horrorisztikus atmoszférát a minimálisra csökkentette, és az akcióra helyezte a hangsúlyt, ezzel pedig (egyesek szerint) még az első részt is sikerült lepipálnia. Itt már az idegenek tömegével özönlöttek a női akcióhős pozícióját elnyerő Ripley ellen, aki a xenomorfok királynőjének is kiosztott egy pár anyai pofont. A zeneszerzői posztot az akkor még fiatal és feltörekvő James Horner nyerte el, aki addigra olyan filmklasszikusokhoz komponált aláfestést, mint a Start Trek 2 - Khan haragja, valamint a Kommandó. Azonban az Aliens munkálatai nem mentek könnyen. Mikor a zenei felvételek miatt a komponista Londonba érkezett, Cameronék a filmet még javában forgatták, a Horner rendelkezésére álló hat hétből az első háromban semmi érdemlegeset nem tudott csinálni. Cameronnal össze is különbözött, mivel a folyamatos csúszások mellett nem kívánták a bemutatót elhalasztani (amivel Hornernek több ideje lett volna a komponálásra és a felvételekre), a folyamatos újravágások pedig csak még jobban megnehezítették a munkáját. A szoros határidő mégis meghozta gyümölcsét, ugyanis Hornernek szerzeménye tökéletesre sikeredett és a szerzőnek meghozta élete első Oscar-jelölését. Ugyan ekkor kijelentette, hogy többet nem kíván Cameronnal együtt dolgozni, ironikus módon tíz évvel később pont egy bizonyos jéghegynek ütköző óceánjáró tragédiájának az aláfestéséért nyerte el az áhított aranyszobrot, "A világ urával" egyetemben. A más fajta rendezés, némileg más zenei megközelítést is követelt, ugyanakkor Cameron ragaszkodott a Goldsmith által kitaposott rideg, fenyegető zeneiséghez. A tengerészgyalogosok fontos szerepe miatt azonban a katonás dallamok is rendre felbukkannak az album során, általában pergő dobbal érzékelteti őket Horner. Ezek a fontosabb témák már az első "Main Titles"-ben hallhatóak. Az album első felében inkább még a visszafogottan feszült számok képviselik magukat, míg a másodikban már az egész zenekart igénybevevő akciótételek, mint a rezeket és ütősöket erősen igénybevevő "Ripley's Rescue" vagy a több, mint nyolcperces "Futile Escape". Ugyanakkor nagy szívfájdalmam, hogy a 2001-ben kiadott Deluxe Editon-ben csak a "Queen to Bishop"-ban hangzik el az a többször vissza-visszatérő izgatott hegedűkre és fúvósokra épülő alien-motívum, ami először Ripley rémálmánál csendül fel a filmben (a főhősnő szomorú témájával induló, majd kakofóniába átcsapó szám ettől a dallamsortól eltekintve fellelhető a rövid "Bad Dreams" című tételben), de az első fontosabb összecsapás is ezzel kezdődik. Az albumon még fellelhető az effektekkel tarkított "The Queen" is, mely a címéből adódóan az idegenek királynőjét hivatott szimbolizálni, de kiemelendő még a kislány, Newt csilingelő témája is, mely olykor felüdülést jelent pár pillanatra, mint a "Bishop's Countdown" végén vagy a zenei anyag lezárásául szolgáló "Resolution and Hypersleep"-ben, melyeket néhány szám alternatív változata követ.
Elliot Goldenthal - Alien 3 (1992)
Az 1992-es harmadik részt az akkor elsőfilmes David Fincherre bízták, de a forgatási nehézségek, és a stúdióval való összetűzései miatt a videóklippek világából kitörni vágyó rendező a nevét is le kívánta venni a stáblistáról (elmondása szerint nála jobban senki sem utálja ezt a filmet). A film zeneszerzői teendőit az akkoriban viszonylag még ismeretlen Elliot Goldenthal látta el, akinek ez áttörést jelentett a karrierjében (addigi legjelentősebb munkája Stephen King könyvét feldolgozó Kedvencek temetője volt), és később olyan filmekhez szerződtették le, mint a Joel Schumacher által rendezett (és sokak szerint szintén horror kategóriába sorolható) Batman-filmek, vagy a Michael Mann féle klasszikus Szemtől szemben, míg végül karrierje betetőzéseként a Frida zenéjéért az Oscar-díjat is átvehette. Goldenthal zenei megoldásai azonban nemegyszer igen nehezen befogadhatóak - még az Alien filmek zenéihez mérten is - erre a legjobb példa a "Wreckage and Rape" című tétel második fele, ahol az elektronika és a fémes zörgés tönkrevágja az addig sejtelmesen építkező számot. Ugyanakkor a szerző sokszor fordul kórushoz megoldásként, amivel a börtönbolygó lakóinak vallásosságát hívatott szimbolizálni, ilyen a nyitó "Agnus Dei" (Isten báránya), és a "Lento" is. A sárkány (ahogy az Alien-kutya kombót nevezik a filmben) fenyegetését a rezesek hivatottak érzékeltetni, ami nemegyszer hirtelen átcsap fémes káoszba, mint például a "The First Attack" című tételben. Ezekkel a megoldásokkal Goldenthal eléri, hogy szinte magunkon érezzük, amint az alien belemar a húsunkba. Viszont pont ezen zenei megoldások miatt nehezen fogyasztható képek nélkül Goldenthal munkája, ami film alatt tökéletesen simul a látottakhoz. A szerzőtől azonban futotta néhány kellemesnek mondható megoldásra is a már említett kórusműveken kívül. A lágy fenyegetettségen kívül - mint amilyen a "Lullaby Elegy"-ben is hallható - a komolyzenei megoldásokat tartalmazó "The Entrapment" második fele némi felüdülést jelent, ahogy a befejező "Adagio" drámaisága is.
John Frizzel - Alien Resorrection (1997)
Történetileg már a harmadik rész is árasztott magából némi izzadságszagot, de a negyedik rész alapfelállása, miszerint az előző részben hősi halált halt Ripley-t visszahozták a halálból már kimeríti az erőltetett folytatás kategóriát - itt megjegyzem viszont, hogy ez nem feltétlenül a forgatókönyvíró Joss Whedon sara, aki szerint rendesen elcseszték az írását. Mindemellett az akkor még Amélie csodálatos élete előtt álló Jean-Pierre Jeunet (aki tolmácson keresztül dirigálta végig a filmet) a rá jellemző látványvilág mellett finom humort is tudott csempészni a filmbe. Persze ez sem segített azon, hogy a széria itt már érezhetően kifulladt, amit csak nyomatékosított a film végi, inkább röhejes, mintsem iszonyatos szörny. A zeneszerzés teendőit John Frizzel látta el, aki Goldenthal-lal ellentétben mind a mai napig nem tudott kitörni a másodvonalbeli zeneszerzők köréből, főleg nem olyan mozik aláfestésével, mint A tíz csapás, vagy a 13 kísértet. Viszont igazságtalan lenne már most leírni Frizzel munkáját, ugyanis a "Main Titles"-ben felhasznált nagyzenekari megoldások felettébb impozánsnak mondhatók - főleg egy akkor mindössze 31 éves szerzőtől - ráadásul nemegyszer tiszteleg elődei előtt, ennek legegyértelműbb jele az albumra sajnos fel nem került, de rögtön a főcímet követő, nyitójelenetben pár pillanatra felcsendülő Goldsmith-féle Alien-téma. Mivel az Alienshez hasonlóan ez is egy akciódús epizód, ezért az akciótételek is jelentős mennyiségben képviselik egymást. Ezekkel szemben azonban kifejezetten ambivalens érzéseim támadtak. Egyrészt itt is tetten érhetők a már említett, impozáns nagyzenekari megoldások, ugyanakkor nem érezni rajtuk az átütő erőt, mint Hornernél, hanem inkább csak azt, amint lekövetik a képeket - és ebbe néha belerondít a feleslegesen használt elektronika is. Viszont az album csúcspontja mindenféleképpen az ezek közül kikerülő "The Swim", mely nagyszerűen vegyíti a feszültséget és az izgalmat, hogy aztán a "The Chapel"-lel némileg lecsituljanak a kedélyek. Még említést érdemel az album zárásaként szolgáló "Ripley's Theme, mely a főcím némileg nyugodtabb átdolgozása, valamint a George Frideric Handel Julius Ceaser-jából kiemelt opera részlet ("Priva Son D'Ogni Conforto"), mellyel csak az a baj, hogy nem az album zárásaként hallható, mert így megtöri Frizzel zenei munkáját.
Marc Streitenfeld, Harry Gregson-Williams - Prometheus (2012)
Miután a 20Th Century Fox egymásnak eresztette és ezzel együtt kiherélte két kultikus szörnyét az Aliens vs. Predator két részével, a mi Antal Nimródunknak sikerült némileg helyreállítani a hobbi vadászok renoméját, minek hatására a stúdió úgy vélte, hogy a savas vérű idegeneknek is kijárna egy kis ráncfelvarrás, erre pedig sikerült megnyerni az egész szériát útjára engedő rendezőt. Azonban Ridley Scott úgy gondolta, hogy a kezdetben Alien-előzményfilmnek induló sztoriban lényegesen több rejlik, és harminc év után úgy tért vissza a sci-fi műfajához, hogy a filmrajongók azóta is azon (xeno)morfondíroznak, hogy vajon egy zseniális - ámbár több kérdést felvető, mintsem megválaszoló - filmről, vagy csak egy hatalmas blöffről van-e szó. Részemről sokak csalódottságát abban (is) látom a filmmel kapcsolatban, hogy valami forradalmit vártak ettől a visszatéréstől és ezen csalódottságukban azt is számon kérik a - valóban nem hibátlan - alkotáson, amik az eredeti Aliennél nem szúrtak szemet, mint például, hogy a Space Jockey eredet történetének a hiánya, vagy az, hogy miként tud pár óra alatt teljesen kifejlődni egy idegen. A zeneszerzői poszt betöltése azonban már a kezdetektől nem volt kérdés. Scott ugyanis a 2006-os Bor, mámor, Provance óta működik együtt az egykor Hans Zimmer keze alatt, javarészt zenei vágóként és asszisztensként dolgozó Marc Stretenfeld-el, akivel érthetetlen módon a filmet követően megszakadt a munkakapcsolata. A német komponista olyan filmek zenei munkálataiban segédkezett, mint a Gladiátor, A sólyom végveszélyben, vagy a Mennyei királyság. Utóbbi zeneszerzője a szintén Zimmer-iskola egykori növendéke, Harry Gregson-Williams volt, akit anno Zimmer ajánlott be maga helyett Scottnak, így ő pedig elvállalta az eredetileg Gregson-Williams által megkezdett Madagaszkár aláfestését. Hogy mi eredményezte Gregson-Williams bevonását a Prometheus zenei munkálataiba az kérdéses - ráadásul csupán két szám erejéig - mindenesetre ketten együtt olyan zenét tettek le az asztalra, amely csak Goldsmith és Horner munkájához hasonlítható. Természetesen Streitenfeldék is szem előtt tartották a franchise addig is rideg, hangzásvilágát, ugyanakkor nem mentek át olyan kaotikus zűrzavarba, mint Goldenthal tette azt egykoron. Viszont az elődökkel ellentétben az elektronika erősen képviselteti magát az albumon, erre a két legjobb példa a "Going In" és a "Too Close". Mindemellett a zenén végig vonul egy éteri, és egyben magasztos hangzás is, mely az Építészekhez köthető, és rendre felbukkan az olyan számokban, mint az "A Planet", a "Life" (Gregson-Williams jegyzi) vagy az "Earth", de személyes kedvencem a drámai "Invitation" volt. A film legjobb karaktere, az android David is kapott egy rejtélyes, fúvósokra épülő motívumot, ami a már említett "Going In" elején, és a "David" második felében bukkan fel. Weyland figurája is kapott egy témát, ami magában hordozza az egykori nagyságot és tettrekészséget, de mostanra már régi árnyéka önmagának, melyet a "Weyland" és a "Dazed" című tételekben hallhatunk. A szériához mért kaotikus hangzás is képviseli magát, mely a "Hello Mommyban" teljesedik ki a leginkább, de az olyan hallójáratot erősen igénybe vevő számok is említésre méltóak, mint a "Planting the Seed" vagy a "Birth". Akciótételekkel nem nagyon vagyunk elkényeztetve, de az albumról mindenképpen kiemelendő a drámai kórussal megtámogatott "Space Jockey" és a teljes zenekart bevető "Collision". Az Alien-széria zenéi közül a legjobbnak egyértelműen Horner aláfestését találom, ezt szorosan Streitenfeld és Gregson-Williams friss munkája követi, végül a dobogó harmadik fokán Goldsmith, az egész franchise zenei alapjait meghatározó nyitánya helyezkedik el. Frizzel zenéje az ügyes hangszerelés ellenére is üres, Goldenthalé pedig néhány kórusművel kombinált darabot leszámítva erősen igénybe veszi tűrőképességünket és az első pár hallgatásra Jed Kurzel Covenantja is valahol a két véglet között helyezkedik el. Viszont az is igaz, hogy ez a széria sohasem rendelkezett éppenséggel közönség kedvenc dallamokkal, ennél fogva kell hozzá egy jó adag merészség, ha külön is átakarjuk élni az űr rideg, kiszámíthatatlan, sikolyoktól sem mentes világát.