"Ez nem a jó zsaru, rossz zsaru játék. Én meleg vagyok, ő pedig New York-i… Ez rosszabb."
A Durr, durr és csók filmajánló esetében rettentő nagy volt a kísértés, hogy ne csak Shane Black zseniális aranyköpéseiből álljon össze a teljes cikk. 2005-ben jelent meg ez nagyszerű és eléggé groteszk vígjáték, amit az eredeti, Arnold Schwarzenegger-féle Ragadozóból megismert, p*nás vicceket durrogtató Black írt és rendezett Robert Downey Jr., Val Kilmer és Michelle Monaghan főszereplésével. Azért érdemes ennyire belemenni a film részleteibe, hiszen mind a mai napig kevesen hallottak erről a moziról, holott poénjai, csavaros krimitörténete és eszméletlen hülye figurái miatt nagyobb figyelmet érdemelne.
Ez a megállapítás persze a legtöbb Shane Black-filmre is igaz, hiszen a Vasember 3 és az első Halálos fegyver kivételével egyik alkotása sem kapott nagy visszhangot a pénztáraknál. A pozitív kritikai fogadtatás vagy éppen a kultstátuszba való bekerülés csaknem mindegyiknél adott, de mégis valamilyen szinten elszomorító, hogy a Rendes fickók, Az utolsó cserkész, az Utánunk a tűzözön mellett a Durr, durr és csók (eredeti címén Kiss, Kiss, Bang, Bang) sem tudott sikert aratni a kasszáknál. Mindenhol máshol (például a VHS-DVD kérdésekben) persze igen, hiszen akkor nem számolnánk be ezekről a filmklasszikusok cikksorozatban.
A Durr, durr és csók ötlete - mindenki nagy meglepetésre - nem Black fejéből pattant ki eredetileg, hanem Brett Halliday amerikai íróhoz köthető. A Bodies Are Where You Find Them címre keresztelt regényből készített Black adaptációt, amihez persze a rá jellemző, megszokott stílussal nyúlt. Így például még több idézhető duma, még több mérhetetlenül ciki, de pont emiatt humoros jelenet került bele a kész moziba, és természetesen ne felejtsük el a gyors, de követhető vágásokat vagy röhejes, de pont emiatt emlékezetes karaktereket.
"A franc! Valamit kihagytam. A robotsztorit! Jó, sz@r narrátor vagyok! Mint az apám, mikor viccet mesél. >>Ja, bocsi, azt elfelejtettem mondani, hogy kék lova volt…<< B@ssza meg! Nem t'om, érdekel-e még valakit, de akkor most jöjjön az a kib@szott robotos sz@rság… Egy filmben nem szabad ennyit káromkodni, mi?"
A film története Robert Downey Jr. karakterének, azaz Harry Lockhartnak az életútját mutatja be, ahogy kisstílű, piti tolvajból egy majdnem nagy sztár lett Hollywoodban. Egy rendőri üldözés folytán berohan egy castingra, és annyira bele tudta élni magát az előadott bűnözői létbe (értsd: magát adta), hogy megkapta a szerepet. Mellé került kvázi mentorként Meleg Perry (Val Kilmer), aki detektívleckéket adott Harrynek, de a bonyodalmak akkor kezdtek kopogtatni az ajtaján, amikor találkozott gyerekkorának álomnőjével, Harmonyval (Michelle Monaghan). A nő húga belekeveredett egy misztikus gyilkosságba, Harry és Perry pedig együtt segítenek neki kinyomozni ezt a minden egyes újabb nyommal egyre furcsábbá váló ügyet.
Shane Black a Durr, durr és csóknál is csaknem ugyanazt a bevett formulát alkalmazta, amit karrierje során kvázi egyfolytában: krimi felütés, egy kuszának látszó rejtéllyel és két teljesen hasznavehetetlen nyomozóval a főszerepben. Semmi újdonságot nem hozott be a buddy-cop zsánerbe, ugyanazokat a fordulatokat, kliséket sütötte el, mégis ezek ellenére kiemelkedőnek érezzük ezt a filmjét. Mindezt azzal tudta elérni, hogy nem görcsölt rá a zsáneren belüli újítási szándékra, hogy mindenáron minden "új" legyen, hanem a jelenlévő elemeket, tulajdonságokat csiszolta majdnem tökéletessé. Az összes párbeszéd, snitt, megmozdulás vagy akár kis köhintés is a nagy egészhez tesz hozzá valamit.
A film legkirívóbb pontja egyértelműen a karakterek és persze az őket játszó színészek. Downey Jr. egyenesen lubickol Harry Lockhart szerepében, az utolsó utáni pillantásában is az eltökéltség és a kompromisszumok nélküli jókedv látható. A színész elmondása szerint annyira szeretett ennél a filmnél dolgozni, és egyben összehaverkodni Blackkel, hogy később ő ajánlotta be a Vasember 3 rendezői székébe is. (Valamint, hogy teljesen ingyen elvállalt egy kis cameót is a Rendes fickókban - ő volt a meggyilkolt, elmaszkírozott ipse a fa tövében.) Val Kilmer és Michelle Monaghan is közel csodásan hozzák a figuráikat, és annak ellenére, hogy ők ketten kevésbé vannak a reflektorfényben, mint Downey Jr., emlékezetes és mód felett megkapó az alakításuk.
"- Tudod, mit találsz a szótárban az idióta címszónál?
- A fotómat?
- Nem! Az idióta definícióját, te idióta!"
De persze nem érnének semmit a jó színészek a jó alakításaikkal, ha nem lennének a karaktereik - és úgy en bloc a teljes forgatókönyv - igazán frenetikusan megírva. Black viszont hozta a formáját, és amellett, hogy ténylegesen percenként hallani lehet egy-egy idézhető és sírva röhögős beszólást (amik magyar szinkronnal talán még jobban is betalálnak), rendkívül igényesen és körültekintően lett az utolsó figura is bemutatva. Vannak, akik csak egy pillanatra tűnnek fel, vannak, akik direkt lettek ennyire közhelyesek és persze van a három főszereplő, akiket pár pillanat után úgy megismerünk és megszeretünk, mintha régi ismerőseink lennének. A történet csavaros, tele van groteszk, morbid és nyilvánvalóan humoros jelenetekkel, a negyedik falat ledöntő narráció pedig csak cukorszórás a cseresznyével díszített habos tortán.
Természetesen mindehhez az élményhez kell egyfajta ráhajlás Black fekete humorára. Akiknek már a Ragadozó-féle obszcén viccei is kiverték a biztosítékot, azok rendre unni fogják magukat a Durr, durr és csókon, és hajlamosak lehetnek kikeresni a legutolsó hibát is. Viszont ez abszolúte rendben van, sőt tolerálandó is, hiszen ahány ember, annyi humor (ameddig az persze beleértendő a humor kategóriába). És félre értés ne essék, ez a film nem hibátlan, rengeteg oldalról lehet belekötni, sőt még ha népszerű is lett volna, akkor sem rengette volna meg alapjaiban ezt a zsánert. A Durr, durr és csók egy olyan mozi, amit jó elővenni egy nehéz nap után, végigröhögni az egészet, néha-néha izgulni a karakterekért, és végérvényesen jól szórakozni rajta. Ahogy Az utolsó cserkész, a Halálos fegyver vagy éppen a Rendes fickók, úgy ez is csak egyre jobbá válik az évek múlásával, egyre inkább kisajátít magának egy kis zugot a nézők szívében. Hiszen ha már nem hozott vissza annyi pénzt, amennyit érdemelt volna, legalább itt arasson egy kis sikert.
"- Perry?
- Mi van?
- Lepisáltam.
- Mi? Mit pisáltál le?
- A hullát. A pisám alapján azonosíthatnak.
- Nem értem… Te lepisáltad…
- A hullát. A kérdés csak az, hogy…
- Nem, nem! Előbb én kérdezlek: mi a szentsz@rnak kellett a hullára pisálnod?!
- Én nem akartam, nem kattanok az ilyesmire."