"Filmklasszikusként" értelmezni számos megközelítés és elvárás mentén lehet valamit, épp ezért a filmszerető közönség előszeretettel bocsátkozik olykor érdekes, máskor parttalan vitákba adott művek megítélését illetően. Sőt, sokszor számunkra sem egyértelmű, hogy bizonyos filmekre "Visszatekintő" vagy "Filmklasszikus" felütéssel emlékezzünk vissza. Filmtörténeti jelentőség, esztétikai minőség, kritikusi fogadtatás vagy épp a nézők között kultikus státuszban való fennmaradás - e szempontok közül akár egy is elég lehet ahhoz, hogy valami bevonuljon a filmvilág nagykönyvébe. A Mátrix erre pedig azt mondta, hogy fogd meg a napszemüvegem, én megcsinálom egyszerre mindet!
A Wachowski testvérek második filmjében nem az az ijesztő, hogy már negyed évszázada annak, hogy először láthattuk, hanem hogy ebből az összes évet nyugodtan letagadhatná. Nem hangzatos szuperlatívuszok halmozása a célom, viszont tényleg úgy gondolom, hogy az 1999-es Mátrixban egyszerre találkozik a nagybetűs, kasszarobbantó blockbusterek és a gondolati mélységgel, esztétikai nüánszokkal érvényesülő függetlenfilmek legmagasabb iskolája. Persze, elsősorban egy hamisítatlanul sajátos látványvilágú, piszkosul menő akciófilm jut eszünkbe a cím hallatán. Ám hiába a film ellenállhatatlanul menő stílusa, a forradalmi bullet-time lassítások, vagy épp az ikonikus karakterek - a Mátrix a cselekményt velejéig átszövő filozófiájával és korát meghaladó gondolatiságával érte el a halhatatlanságot.
Nem lehet egyszerű feladat pedig tartalmilag is a reflektorfénybe kerülni, amikor egy film olyan ihletett képi világgal hódította meg a mozikat a '90-es években, mint a Mátrix, s mint amihez hasonlót azóta sem láttunk máshol. Ennek kapcsán a film védjegyéül szolgáló, a programon belül játszódó jeleneteket zöldes színvilággal felruházó "filter" használata is tanulságos. Hisz nem pusztán arról van szó, hogy érdemi kreatív vízió híján egy tolakodó utómunkálati húzással próbáltak meg valami egyéniséget csempészni az amúgy végtelenül generikus látványvilágba. A Mátrix már a filter felhelyezése előtt kialakította a saját stílusát, elég csak a történések helyszínéül szolgáló, New York nagyvárosára emlékeztető metropoliszra gondolni. Egy felületes pillantás erejéig teljes az illúzió, ám ha alaposabban megfigyeljük az apróbb részleteket, azonnal értelmet nyer az az idegenség érzet, ami a kezdettől fogva ott motoszkál a nézőben.
Beláthatatlanságig tükröződő ablakokból összeálló toronyházak. Ismétlődő, apró, egyéniséggel felruházó hibáktól mentes utcák. A szürke betonépületek és zöld jelzőtáblák végeláthatatlan találkozása. A szinte kizárólag feketébe öltözött, kifejezéstelen arccal hömpölygő embertömeg. Ez a Mátrix, és ez az, ahogyan ezt a mesterséges világot fenntartó külső rendszer az emberiségre tekint. A filmben ezt a rendszert keményvonalas sci-fiket idéző gépek alkották meg, ám nélkülük is működik az egyenlet, mely sokunk számára ismerős lehet. A japán animék és cyberpunk műfaj által ihletett történetünk főhőse Thomas Anderson, nicknevén Neo, aki élete nagyrészét egy szürke, személytelen irodafülkében tölti, ahol bizonylatokat rakosgat ide-oda, céges emailekre válaszol és hasonló lélekemelő elfoglaltságokat végez. Betölti a rendszerben elvárt szerepét, viszont nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy itt valami nem stimmel - az élet ennél több kell, hogy legyen. Egy nap a rendszer ellenállói rátalálnak, és választás elé állítják: dönthet úgy, hogy elsétál, és éli tovább az unalmas, de már jól ismert, biztonságos életét - vagy felébred, és szembenéz a valósággal.
A Mátrix tökéletesen működik a maga sci-fi szettingjében, ahol egy virtuális világban mesterséges kómában tartott, biológiai akkumulátorként kiszipolyozott ember egyszersmind felébred, és a "Kiválasztott" szerepében szembeszegül az elnyomó gépekkel. Azonban ha Wachowskiék vízióját megfosztjuk a fantasztikus elemektől, a csontvázként megmaradó történet továbbra is tökéletesen értelmezhető marad. Sőt, talán ekkor fedi fel igazán valódi mondandóját a Mátrix. Az oppresszív rendszer és az álomvilágba dédelgetett kisember harca ez, ahol Neo Messisásként jelenik meg az elnyomottak számára, ő maga viszont nem tudja elfogadni ezt a terhet, főleg, hogy aztán a bibliai erejű prófécia is megerősíti kétkedésében. A film e pontján felmerül a kérdés, hogy létezik-e az eleve elrendeltség, mint ténylegesen mozgató erő és Neónak pusztán azt mondták, amit hallania kellett ahhoz, hogy a megfelelő fogaskerek induljanak meg az események gépezetében? Születnek-e köztünk olyanok, akik kezdettől fogva arra hivatottak, hogy változást hozzanak el, vagy ez kizárólag döntés és elhatározás kérdése?
Wachowskiék elvárták a film színészeitől, hogy ne csak a forgatókönyv szintjén, hanem filozófiailag, gondolatiságában is értsék, mit jelent és képvisel a Mátrix. Persze, amikor - főleg 25 év távlatában - ekkora filmnyelvi és tartalmi minőséget, összetettséget tulajdonítunk egy adott műnek, akkor sokakban ösztönösen beindul az a kérdőre vonási reflex, hogy ebből vajon ennyi volt szándékos, és mennyi az, amit aztán a közönség és elemzők értelmezése tett csak hozzá. Egyfelől ez szerinte teljesen mindegy a legvégén, hisz a művészetnek épp az a célja, hogy ingereket váltson ki és gondolatokat ébresszen a befogadóban. Ha pedig a Mátrix már évtizedek óta újabb és újabb réteggel rendelkező értelmezéseknek ad táptalajt, akkor az vitathatatlanul a film és az alkotók érdeme. Ezt félretéve, a Mátrix szimbólumrendszere és filmnyelvi mélysége abszolút tudatosságról árulkodik, amely persze helyenként direkten, vagy épp szerénytelenül reflektál saját témáira.
Elvégre is, az, hogy Wachowskiék mélyfilozófiai értelmezéseket olvastattak Reevesszel a forgatások előtt is egy szerénytelen gesztus a saját alkotásodra nézve. Ez a fajta önbizalom és a film sikerességébe vetett hit viszont elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a Mátrix egy olyan forradalmi produkció legyen, mely egyszerre került kultikus státuszba, robbantotta fel a kasszákat, nyert el 4 Oscart és hódítja meg nézők millióinak szívét mindmáig. Ugyanis ez a film halálosan komolyan veszi minden egyes pillanatát - legyen szó az Orákulom egy sejtelmesen elvont bölcseletéről, vagy azokról a jelenetekről, amikor a főhős kibreakdancel a golyók elől. Hemzseg ez a film olyan őrületesen menő jelenetektől, amik a megfelelő esztétikai érzék híján nagyon könnyen a közröhej kategóriájába eshettek volna. Ehelyett a Mátrix minden idők egyik legkiválóbb akciófilmje lett, mely mesterien ötvözte a harcművészetek koreográfiáját a lőfegyveres pusztítással. A "bullet-time"-ként elhíresült, vizuálisan felspékelt lassításokat nem csak Hollywoodban másolták évekig, de még a videójátékiparon belül is egy teljesen új trendet és mechanikát teremtett, melynek elsőszámú meghonosítója a Max Payne játékok voltak. És a szóban forgó jelenetek mind a napig veszett jól festenek, már-már szürreális, hogy milyen mértékben állta ki az idő próbáját a Mátrix.
Eddig még szó sem esett Keanu Reeves vagy épp Laurence Fishburne utánozhatatlan alakításairól, vagy Carrie-Anne Moss sugárzó karizmájáról Trinity szerepében. Pedig egy ilyen casting - beleértve az utolsó mellékszereplőt is - önmagában el tud vinni egy filmet a hátán, nem beszélve Hugo Weavingről, aki Smith-ügynök szerepében talán az egyik legjobb antagonista (anti-hős?), akit filmvásznon láthattunk. A karakter önmaga egy teljesen új réteget visz a történet értelmezésébe, amit főleg a folytatások igyekeznek kiaknázni minél inkább. Smith Neo ellenpólusa a Mátrixban, aki minden áron próbálja megvédeni az addigi status quót a programon belül, egyúttal igyekszik kiiktatni a kiszámíthatatlan változót az egyenletből. Az ő útja aztán mégis elkezd egyre több hasonlóságot mutatni Neóéhoz, majd egy ponton mindketten képesek lesznek kilépni a rendszer korlátai közül saját céljaik érdekében. Smith kezdetben a rendszer szolgája, ám Neo megjelenése olyan hullámokat kavar a Mátrix addig kiszámítható állóvízében, aminek hatására kvázi öntudatra ébred, és autonóm döntésekre és cselekedetekre lesz képes. Más oldalról ugyan, de maga Smith is veszélyt kezd jelenteni a rendszerre.
A Mátrix egy végtelenül hálás alany alapvetően, mert a végtelenségig lehet beszélni róla, legyen szó a történetéről, témafelvetéseiről, akciójeleneteiről vagy úgy általánosságban arról, hogy mitől annyira más ez a film, mint bármi előtte és utána. Ezzel együtt viszont hálátlan feladat is ez, ennek oka pedig Wachowskiék filmjének legnagyobb erényében keresendő: a Mátrix egy olyan szokatlan, a jól ismert filmesztétikai sztenderdeken kívül mozgó élmény, amit elképzelni is nehéz egészen addig, amíg nem láttuk teljes valójában. Kortalan mestermű, mely a modern filmipar egyik legfontosabb, megismételhetetlen teljesítménye.