Amerikában bő egy hónapja, VOD-on több hete, illetve a hazai mozikban is már műsoron van Az Északi, melyet feltételezhetően látott az a többség, akik számára érdekesnek bizonyult a koncepció. Márpedig miért ne lenne érdekes egy filmrajongónak, ha A boszorkány és A világítótorony rendezője, Robert Eggers újra a kamera mögé áll. Ezúttal nem folk-horrort, vagy Lovecraftot idéző misztikus agyrúgást alkotott, hanem egy szimpla bosszúfilmet, középpontban a viking kultúrával. Mondjuk a szimpla jelzővel csak a felszínen lehet illetni, mert bizony olyan mélyre tud menni, mint a koponyába vágott acélfejsze.
Amleth herceg (Alexander Skarsgard) kénytelen elmenekülni hazájából, miután apját megölik, anyját pedig foglyul ejtik. A fiú felcseperedvén csak egyetlen érzést ismer, a bosszútól fűtött dühöt. Csak tengődik a világban, ám amikor szembesítik sorsával, útra kel, hogy beteljesítse végzetét.
A szinopszis valóban két, három mondatban összefoglalható. A 12. századi író, Saxo Grammaticus műve szolgáltatja az alapját, melyből Shakespeare is merített a Hamlethez, nem hiába hívják Amleth-nek a főhőst. Az adaptálást természetesen nagyon szabadon kell értelmezni, Az Északi ízig-vérig Eggers mozi. Visszaköszön A boszorkány csontig hatoló atmoszférája, A világítótorony transzcendentális látomásaival, mindezt meghintve a viking mitológia aprólékos ábrázolásával.
A rendező történészekkel, archeológusokkal egyeztetett, hogy minél hitelesebb legyen az összkép, ez pedig tökéletesen látszik a végeredményen. Talán soha nem hatott még ennyire reálisnak ez a kultúra, gondolok itt a nyelvezetre, az állati viselkedésre, az ösztönlények esszenciájára. A legjobb példa erre a film első harmadában látható csataszekvencia, melyben az állatbőrbe bújt harcosok úgy rohannak le egy falut, ahogy egy farkasfalka keríti be és ejti el a zsákmányát. Technikailag is parádés, ahogy vágatlanul láthatjuk mindezt, nem beszélve az olyan badass mozdulatokról, mint a lándzsa visszadobása, vagy az elsétálós torokelvágás. Szintén tanítani való, ahogy a viking mitológiával bánik Az Északi. Tökéletesen mossa el a valóság és a képzelet határvonalát, hogy a misztikummal építsen hidat a két véglet közé. Eggers mesterien használ vizuális eszközöket arra, hogy ezeket szemléltesse, például a kard megszerzésénél, de megvan a maga szimbolikája a végső, vulkánon történő harcnak, melyet okkal neveznek a pokol kapujának.
A legnagyobb erőssége mégis a bosszú útjának szemléltetése. Elsőre úgy tűnhet, hogy Amleth csak kergeti sorsát és bármi áron be akarja teljesíteni. Ám megjelenik a kettősség, olyan kérdéseket felszínre hozva, melyekre nem biztos, hogy fel vagyunk készülve. Szó nincs róla, hogy a rendező újra feltalálta volna a spanyolviaszt, kikövetkeztethető például, hogy Amleth anyja nem igazán várja, hogy megmentsék, mert valóban szerelmes a királyölő Fjölnirbe (Claes Bang), de ahogy ezt Eggers bemutatja, az parádés. Nicole Kidman és Alexander Skarsgard játéka ebben a jelentben valami egészen félelmetes, s azért is kulcsfontosságú e szegmens, mert más megvilágításba helyezi a főhőst. Eddig sem volt szent, elvégre láthattuk, ahogy segédkezik a falu felgyújtásában, mégis bennünk volt egyfajta drukk, hogy a bosszúja beteljesedhessen.
Itt azonban kiderül, hogy a megölt apuka egy zsarnok volt, aki átgázolt mindenkin és a világ jobb hely lett nélküle. Ez a nézőnek olyan morális arculcsapással érhet fel, mely akár ki is lökheti az élményből, de szerintem nagyon jót tett ez a fajta karakterív a cselekménynek. És bizony felmerülnek a már említett kérdések is. Meddig jogos egy bosszúhadjárat? Létezik-e egyáltalán jó és rossz egy ilyen helyzetben? Van-e értelme, megéri-e olyanná válni, ahonnan nincs visszaút? Az eddig állatias Amleth meginog, sőt, az Olgával (Anya Taylor-Joy) való kapcsolatát már előtérbe is helyezi a bosszúval szemben, de amikor kiderül, hogy a lány várandós, rájön, hogy nincs menekvés a végzete elől. Megkérdőjelezhető döntés? Igen. Megalapozott? De mennyire. Amleth élete végig népének hitvilága körül forgott, így teljes mértékben érthető, hogy miért érzi kötelességének és sorsszerűnek a küzdelmét Fjölnirrel, melyből tudjuk, hogy nem fog élve visszatérni.
Örvendetes, hogy készülnek Hollywoodban még ilyen filmek, melyek ráadásul részletgazdagon és hitelesen mutatnak be egy régi, idegen kultúrát. A kaszting fantasztikus, Alexander Skarsgard félelmetesen jó, Anya Taylor-Joy még mindig egy tündöklő jelenség, de Nicole Kidman és a többiek is kifogástalanok. Nem lehet belekötni a technikai részbe sem, a látvány csodás, a zene hibátlan, mind hozzájárulnak az atmoszférateremtéshez, aminek Eggers nagy mestere, ahogy ezeket Török Tamás kollégám is kiemelte a kritikájában. Az Északi szenvtelen, nyers és vérgőzös darab, mely az egyik legősibb ösztönt állítja a középpontba, s pont annyira mutatja kegyetlennek, mint amilyen valójában. Ettől válik az egyszerűsége ellenére is az egyik legkomplexebb és legjobb bosszúfilmmé.