Robert Eggers neve 2015 óta lehet ismeretes a filmkedvelők számára, amikor is A boszorkány címmel letette az asztalra a 2010-es évek egyik legkiválóbb horrorját. Nem az olcsó ijesztgetős fajtára kell gondolni, hanem egy elképesztő atmoszférával bíró, a néző pszichéjére támadó alkotásról beszélünk, mely a 17. század boszorkányhiedelmeire épült. Alapból is, de első rendezéshez képest főleg egy döbbenetesen kiforrott élménnyel indította el a karrierjét, amit aztán 2019-ben egy nyomasztó pszicho-drámával folytatott, és A világítótoronynak sem kellett a szomszédba menni egy jó adag művészi vízióért. Eggers azóta egy fokkal sem lett kommerszebb vagy könnyebben befogadható rendező, amiről jelen filmünk, Az Északi tesz újonnan tanúbizonyságot - és mennyire jó, hogy ez így történt.
Nem vagyok egyedül azzal, hogy az Artúr-legendák mellett skandináv mitológiával, vagy épp a viking korral abszolút kenyérre lehet kenni. Ezt a kenyérre kenést a populáris filmművészet az esetek többségében a viking történelem egy erősen romantizált, már-már pátoszos prezentálásával szokta elérni. Igaz, akadnak kivételek is, mint Nicolas Winding Refn 2009-es Valhalla - A vikingek felemelkedése című műve, ami ábrázolásmódját tekintve már jóval közelebb állt a valósághoz, mint az azonos koncepciójú hollywoodi produkciók. Persze ez önmagában nem értékítélet, hiszen a hitelesség és korhű megközelítés nem tesz egy műalkotást automatikusan magasabb színvonalúvá, épp ezért döbbenet, hogy ennyit kellett várnunk Eggers filmjére. Az Északi ugyanis vitán felül brutális kendőzetlenséggel és nyersességgel meséli el Amleth történet - azt a skandináv legendát, ami nem mellékesen Shakespeare legismertebb drámáját, a Hamletet is ihlette.
Még mielőtt (indokolt) magasztalásokba kezdenék, rögtön érdemes leszögezni, hogy Eggers előző rendezéseihez hasonlóan Az Északi egy abszolút rétegfilm, ami két típusú nézőnek szinte garantáltan nem fog feküdni. Az egyik réteg az, akik nem tolerálják az erőszakot, legyen szó magáról a történetről vagy a jelenetek nyers ábrázolásmódjáról - mondom ezt azzal együtt, hogy Az Északi amúgy abszolút ízléses tud maradni a maga bevállalósságában. Valószínűleg azok sem fogják megtalálni a filmben a számításaikat, akik nem kedvelik a klasszikus drámákat idéző, ma már művinek ható párbeszédekkel dolgozó, "egyszerűbb" történeteket. Az Északi ugyanis minden elemében egy ilyen alkotás, ami nem csak központi, hanem szinte minden elemét tekintve a bosszú motívuma köré épül, és ahol a párbeszédek inkább esztétikai értékkel bírnak, mintsem a komplex történetmesélést segítik.
Az alapkonfliktus már jól ismert: 895-ben járunk, főhősünk Amleth herceg (Alexander Skarsgard), Aurvandill király (Ethan Hawke) örököse, akit már gyerekkorától fogva készítenek fel arra, hogy egyszer majd átveszi apja helyét a trónon. Ez a világ azonban sokkal kegyetlenebb annál, minthogy ilyen simán menjenek a dolgok. Így történhetett, hogy egy nap Aurvandill király a fejét vesztette, méghozzá fivére, Fjölnir (Claes Bang) kardja által. A birodalom mellett a királynét is elorozta ezzel a királygyilkos, Amleth-tel viszont tudtán kívül mégsem tudott végezni, a fiatal fiú pedig megfogadta, hogy egy nap megbosszulja apja halálát. Az Északi ezt a brutálisan kegyetlen és fájdalmas vendettát viszi vászonra, méghozzá olyan ösztönös, tesztoszteronnal átitatott módon, ahol a karakterek sokkal inkább emlékeztetnek vérszomjas állatokra, mintsem halandó emberekre.
Eggers filmje az a fajta élmény, amit először mindenképp a nagyvásznon érdemes megtapasztalni, de minimum egy olyan hangrendszerrel, ami méltó ahhoz, amit Az Északi csinál. Nem csupán arról van szó, hogy a fényképezés A boszorkányhoz és A világítótoronyhoz hasonlóan extra dimenziókkal ruházza fel a filmet - a különleges képsorokat pedig most is Jarin Blaschke operatőr világszínvonalú munkájának köszönhetjük -, hanem a kegyetlenül erős hangzásvilággal összhangban olyan őserőket ébresztenek fel az emberben, amit nem gyakran tapasztalni. Az alkotás és annak karakterei nem verbálisan kommunikálnak a nézővel, hanem a lélegzetelállító snitteken túl az artikulálatlan, egészen mélyről jövő, elemi erejű üvöltések és kiáltások azok, melyek a legjobban kifejezik az Amleth-ben zajló folyamatokat.
Rendre a klasszikusan drámai, szövegfókuszú szerepek kapják a legkomolyabb elismeréseket (amivel nincs is gond), viszont az a fajta átszellemülés, amit Alexander Skarsgard produkált a bosszúszomjas viking szerepében, legalább akkora elhivatottságot igényel. Az önmagában ugyanis nem elég, hogy a színész kipattintsa magát az adott szerepre - amit Skarsgard hiánytalanul megtett -, de magáévá is kell tennie ezt az állatias, elvadult és fenyegető kiállást, ami a mai társadalomban szocializált emberre (szerencsére) nem jellemző. Le kell vetnie magáról mindent, ami emberi szem számára ismerőssé teszi, ez pedig főleg abban a jelenetben összpontosul igazán, ahol Amleth megátalkodott berzerként gyakorlatilag végigsöpör a ruszok földjén. Az egykori herceg ekkorra előbb emlékeztetett farkasra, medvére vagy akár démonra, mint nemesi család sarjára - ez pedig minden tekintetben Skarsgard érdeme, akinek az alakítása jó ideig kísérteni fog még.
Az Északi egyszerű, ámde tragikus cselekménye nem egyszer el fogja borzasztani a nézőt, főleg, ha belegondolunk, hogy amit látunk, az csak részben fikció, hiszen történelmünk jelentős része ilyen normák - vagy azoknak hiánya - mentén zajlott. Eggers rendezése számomra mégsem ezt a "lélekre ráülős" élményt adta, hanem egy adrenalinnal telített, vérpezsdítő utazást. Egy olyan utazást, ami kifejezetten közel áll a vikingek által vallott spiritualitáshoz, s ezt az együttállást nem a véletlen szülte, hanem egy végtelenül tudatos művészi koncepció. A túlvilág és természetfeletti folytonosan jelen van a történetben, olykor az előtérben, de a háttérben mindig megbújva. Áthatja a cselekményt, a karaktereket, a motivációkat és nem utolsó sorban a film brutálisan erős atmoszféráját. A spirituális sík mellett az északi mondavilág is hasonló eleganciával van kezelve: természetesen Valhalla és Helheim kettőse kötelező elemek, a skandináv istenségek is jelen vannak, de a trollok és valkűrok is szerepet kapnak a cselekményben - ám a hozzájuk kapcsolódó motívumok, vagy épp elejtett mondatok értelmezése abszolút a néző belátására vannak bízva. Mondhatjuk azt, hogy Az Északi történéseinek szerves részét képezik a túlvilági elemek, de akár azt is, hogy ezek pusztán víziók, nem többek - mindkét nézőpont tökéletesen megállja a helyét.
A film képi világát már nem egyszer méltattam a cikk során, nehéz is lenne nem így tenni, amikor Izland gyönyörű tájaitól eljutunk odáig, hogy a végső összecsapás egy éppen kitörő vulkán lábainál zajlik. De komolyan, már csak ezért a jelenetért is érdemes moziba ülni Az Északira, hitetlenkedő vigyorral az arcomon imádtam az egészet, valami elképesztő volt. Mindezt lehet még fokozni, hiszen Robin Carolan és Sebastian Gainsborough olyan zenei kísérettel festik alá az élményt, amire hasonló jelzőket tudnék mondani, mint eddig magára a filmre. Az Északi egy nagybetűs stílusfilm, de annyira egyben van ilyen téren, hogy egy háromfilmes rendező gyakorlatilag irányt mutat az egész szakmának. A harcjelenetek explicit módon mutatnak mindent, akár a lefejezéseket is, de ettől önmagában megint csak nem lesz valami értékesebb, maximum autentikusabb. Az Északi hasonló jeleneteinek az ereje egyértelműen a koreográfiában rejlik, mely képes megidézni olyan legendákat, mint a röptében elkapott, majd visszakézből célba találó dárda esete, mégis képes földhözragadt maradni. A kardpárbajok, test a test elleni összecsapások nem a "megcsináltság" érzetét keltik, hiszen itt finom és elegáns mozdulatoknak nincs helye: koordinálatlan, de erőteljes slungok jellemzik a film összecsapásait, melyek tökéletes összhangban vannak az élmény egészével.
Ám Az Északi erényeinek sora ezzel még nem ért véget, lévén abban is tudott újat nyújtani, ahogyan a bosszú témakörét és annak motívumait kezeli. Említettem, hogy a film egyszerű cselekménye és művi, inkább díszítőelemekként funkcionáló dialógusai sokakat nagyon hamar elengedhet. Ezzel együtt viszont látni kell, hogy ezzel egy olyan távolságtartás alakul ki a néző és a történet szereplői között, aminek hála a bosszút épp olyannak láthatjuk, amilyen az a valóságban is. Nem szeretnék spoilerekbe bocsátkozni, így rébuszokban annyit mondanék, hogy A film ugyan egy személyes vendettát mutat meg, a film a szükséges pillanatban megragadja a nézőt, és elemeli a történések sűrűjéből. Nem történik értékítélet alkotói oldalról, ahogy oldalválasztásra sem készteti a nézőt a rendező. Pusztán elmesél egy legendát, amiben mindössze annyi a biztos, hogy mindenkinek joga van a saját bosszújához, ám ez egy pillanatig sem jelenti azt, hogy az igazság tisztító tüze bárkit is megilletne, vagy hogy a morális fölény igazolná a tetteket. Az Északi egy kegyetlen, reménytelen kor rövid, vérgőzös fejezetét meséli el, ami után nehéz lenne azt állítani, hogy a világ bármennyivel is szebb, vagy igazságosabb hely lenne. Vagy mégis?
Az Északi legalább egy annyira kiváló stílusfilm, mint amekkora rétegfilm. Épp ezért egyértelmű, hogy rengetegen nem fogják megtalálni a számításaikat Robert Eggers tesztoszterontól csöpögő, állatias bosszúfilmjében. Ám ha célba talál a kegyetlenül nyers viking vendetta, akkor egy lenyűgöző látványvilágú, hangzását tekintve pedig még annál is brutálisabb átszellemülésre invitál Az Északi. Őserőket és állati ösztönöket felszabadító élmény ez, méghozzá olyan hatásfokkal, amihez foghatót nem egyszerű mondani.
