Robert Eggers a 2015-ben megjelent A boszorkány (The VVitch) alkotásával sokunknak okozott zsigerig hatoló élményt, ezzel pedig egy új szintre emelve a horror műfaját. Éppen ezért (is) vártuk annyira a következő filmjét, A világítótornyot (The Lighthouse), amellyel kapcsolatban szomorúan nyugtáztuk, hogy idehaza nem fog mozikba kerülni. Viszont a miskolci Cinefest után pár budapesti mozi is műsorára tűzte (igaz, csupán néhány alkalommal), és a Puliwood a Toldi mozival, a Budapest Filmmel és a UIP-Duna Filmmel támogatásával szervezett is egy külön vetítést. Többen ültünk be A világítótoronyra, és mindenféle spoiler nélkül annyit elárulhatunk, hogy különböző értelmezésekkel hagytuk el a mozitermet. Megosztó film lett, többünk nem azt kapta, amire várt, de még így is egy maradandó alkotással van dolgunk.
Péter Zsombor - Nehéz összehasonlítani A világítótornyot A boszorkánnyal, noha kétségtelenül megvannak a közös pontok. Az ingerszegény környezet, a babonák, misztikus elemek behozatala, és főleg az ember egy belső démonának szemléltetése. Míg ott a bűn és bűnbeesés lélektana állt a középpontban, addig jelen esetben az elme, illetve az őrület határmezsgyéit feszegetjük.
Robert Pattinson és Willem Dafoe parádés alakítást nyújtanak, kettejük bizarr kapcsolata pedig egy még furcsább dologgal fűszerezi meg az összképet: a humorral. Meglepő módon kifejezetten sokat lehet mosolyogni, olykor nevetni a filmen. Itt nem klasszikus értelemben vett poénokra kell gondolni, sokkal inkább a szituáció szülte fanyar, éjfekete gegekre. Eggers ugyanakkor a másodperc törtrésze alatt képes lefagyasztani bárki arcáról a vigyort. Sajátos filmnyelvi eszközei erőteljesen közrejátszanak abban, hogy a néző hipnotikus állapotba kerüljön. Sokszor nem értjük mit látunk, de effektíve megbabonázva érezzük magunkat. A világítótorony egyértelműen rétegfilm. A direktor stílusa merész, provokatív, s nem egyszer zavarba ejtő. Atmoszférateremtésben az egyik legjobb modern alkotó, fekete-fehér képi világa, keverve a 4:3-as képaránnyal és a vészjósló zenével, pillanatok alatt megágyaz a nyomasztó, klausztrofób hangulatnak. Olyan alkotás, melyet számtalan módon lehet értelmezni, de hogy konkrétan mit is láttunk, azt nehéz szavakba foglalni. Egy biztos: nem lehet holmi vállrándítással elintézni, elkapja, megigézi az embert, s valamilyen hatást mindenképp gyakorol rá. Kell hozzá némi önsanyargatás, hogy élvezni tudjuk, de a téboly tanmeséje egyedülálló élményként száműz minket saját világítótornyunkba.
Gaál Alexander - Robert Eggers több kollégámhoz hasonlóan engem is abszolút levett a lábamról A boszorkánnyal, ami annak ellenére, hogy szinte alig-alig használt bármit a már unalomig ismert horrorfilmekre jellemző panelekből, még így is egy olyan horror élménnyel gazdagított, melyből manapság már igen kevés van a műfajon belül. Ezek után természetes volt, hogy viszonylag nagy elvárásokkal és egy jó adag szkepticizmussal tekintettem A világítótoronyra, hiszen a fekete-fehér képi világgal operáló, még A boszorkánynál is jóval klausztrofóbbnak tűnő alkotás olyan vállalást tett, amit ha nem is maradéktalanul, de abszolút teljesített. Szó szerint sikerült meglepetést okoznia, mely mostanság már önmagában nézve is igencsak nagy teljesítmény.
Eggers ennek fényében talán élete legjobb döntését hozta meg, amikor úgy döntött, hogy visszanyúl a mozi műfajának egy korábbi, mára igencsak letűnt korszakába és a színeket mellőzve inkább arra koncentrál, ami valóban lényeges egy horrorfilmnél. Az atmoszférára, a fények és az árnyékok különös, már-már hipnotikusan operáló játékára, valamint a főszereplők közti kémiára, azok csontig hatolóan naturalista színészi alakítására. Elsőre pedig talán túlzásnak fog hangzani, de meg merem kockáztatni, hogy Robert Pattinson és Willem Dafoe párosa színészi karrierjük egyik talán legjobb alakítását teszik le az asztalra, hiszen a kivénhedt tengeri medve és a zöldfülű újonc közti legapróbb mozzanatok is annyira természetesnek hatnak, hogy egy-egy pillanatra komolyan megfordult a fejemben, miszerint ezek ketten néha valóban elvesztették a kapcsolatukat a "valósággal" a forgatás ideje alatt. Ennek ellenére bármennyire is maradandó, s nem kevésbé különleges alkotás A világítótorony, sajnos még így is hiányzik belőle valami olyan apróság, ami nélkül egyszerűen nem tudom kapásból rávágni, hogy ez minden idők egyik, ha nem a legjobb horrorfilmje. Márpedig ha valaki, akkor én lennék a legboldogabb, amennyiben ezzel a jelzővel illethetném ezt a furcsa, olykor gusztustalan, de rendkívül ötletes mozit.
Hegedűs Attila - A boszorkány az egyik legnagyszerűbb film, amit valaha láttam, és akár a Top 10-es listámra is könnyűszerrel ráférne. Eggers úgy tudta megújítani a horror műfaját, hogy semmi eget rengetőt nem hozott be a köztudatba, mindössze a már meglévő elemekkel játszott el úgy, ahogy eddig kevesen. Éppen emiatt nagy elvárásokkal ültem be A világítótoronyra, melyek nagy része be is teljesült, viszont volt egynéhány olyan pontja is az alkotásnak, amik kapcsán egyre csak feljebb húztam a szemöldököm, így végül egy kisebbfajta csalódásérzettel jöttem ki a filmről.
Technikai és megvalósítási szinten közel tökéletesre sikerült A világítótorony, elég csak a lehengerlő színészi játékokat vagy éppen a hangokat/zenéket, valamint az operatőri munkát kiemelni. Ezek együtt pedig egy olyan atmoszférát keltenek életre, ami azonnal berántja a nézőt és nem ereszt el az utolsó pillanatig. A csalódásérzet viszont ott vette kezdetét, hogy Eggers nem ad semmilyen fogódzkodót, semmilyen támpontot az értelmezéssel kapcsolatban. Magadra vagy utalva, hogy pontosan miről is szólt a film, bárminek tulajdoníthatsz jelentőséget, bármilyen kis részletet felnagyíthatsz, ha az segít a "miértre?" választ adni. Ezzel pedig nincs is semmi baj, hiszen a hasonló volumenű alkotásokat az élmény befogadása miatt nézzük, nem az értelmezés megértése szempontjából, viszont egy A boszorkány stílusú film után ez egy eléggé éles váltás, amire a közönség nagy része (köztük én is) nem volt felkészülve. Egy második megtekintés lehet, hogy eloszlatja majd a keletkezett homályt, de addig is A világítótorony egy rendkívül érdekes vállalkozás lett. Érdemes rászánni az időt, elveszni a részletekben, ám ne nagyon lepődjünk meg, ha kissé magunkra leszünk utalva.
Török Tamás - Részben csak ismételni tudom a kollégákat, főleg azon a téren, hogy A boszorkány teljesen váratlanul ugyan, de már az első nézés után beékelte magát a legnagyobb kedvenceim közé. Atmoszférikus, brutális precizitással megrendezett folklór mese, ami pontosan úgy áll a horror zsánerhez, ahogy azt kell és ahogy azt csak nagyon kevesen teszik manapság. Mindez gyakorlatilag A világítótoronyról is egy az egyben elmondható, ám hiába a két egészen parádés alakítás és szabadon értelmezhető, a szokottól nagyban eltérő tartalom - valahogy mégsem tudott berántani a dolog.
A világítótorony mind technikai vonatkozásokban, mind a színészi performanszokat tekintve, de a már említett, nagybetűs atmoszférateremtésben is a toppon van. Egy jól átgondolt, különleges hangvételű és nyugtalanítóan izolált élmény Eggers filmje, ami a klasszikus filmművészet aranykorát idézi megjelenésében. A boszorkányhoz hasonlóan itt is főszerephez jutottak a több évszázados múltra visszatekintő históriák és mítoszok, melyek valószínűleg elsődleges támpontként szolgálnak ahhoz, hogy ki tudjuk hámozni, mi is rejlik A világítótorony viharos eseményei mögött. Nyilván a művészet, mint olyan elsősorban a befogadás élményéről, mintsem az értelmezésről szól, Eggers második filmje pedig ennek fényében egy közel kihagyhatatlan élmény az ínyencebbek számára. Én viszont bármennyire is szerettem volna, se hangulatában, se motívumait illetően nem tudtam egy hullámhosszra kerülni A világítótoronnyal, az ügyesen és bátran használt filmnyelvi eszközök ellenére sem.
Szerkesztőségi plecsni:
