Amennyiben kihagytátok volna a cikk első felvonását, a linkre kattintva pótolhatjátok azt.
A Szent Korona ellopása
A Wolfram Ilonaként született Kottanner Jánosné sokáig csupán egy volt Luxemburgi Erzsébet udvarhölgyeiből, aztán később egyre feljebb és feljebb emelkedett az udvari ranglétrán. Előbb a királynő lányának, Habsburg Erzsébetnek a dajkájaként gondoskodott arról, hogy az ifjú hercegnő semmiben sem szenvedjen hiányt. Majd, mikor úrnője biztosítani akarta, hogy III. Ulászló helyett fiát, V. Lászlót ültessék a magyar trónra, egy merész összeesküvés fejeként szavatolta, hogy a nagyratörő terv ne bukjon el.
A fejét kockáztatva 1440. február 21-én cinkosaival együtt ellopta a Visegrád várában őrzött Szent Koronát. Elvégre ez anno nem főleg művészi értékű nemzeti kincsként, hanem a hatalom egyik nagyon is gyakorlati és tényleges forrásaként funkcionált. A nemesség elvárta, hogy leendő parancsolójukat Székesfehérváron ünnepélyes külsőségekkel iktassák be - ez pedig május 15-én megtörtént, és ezzel a ravasz asszonyok elérték céljukat. Igaz, ennek a szertartáskor még karonülő király későbbi ténykedését figyelembe véve kevesen örülhettek, de az tagadhatatlan, hogy több sem kell egy fordulatokban és intrikákban gazdag alkotáshoz.
Lowetinszky János József naplói
A múlt fürkészőinek egyik komoly fájdalma, hogy a társadalom többségének hétköznapjairól esetenként igen trükkös hiteles információkat szerezni. Szerencsére azonban Balogh János Mátyásnak hála belekóstolhatunk abba, hogy hogyan is festettek alulnézetből azok a bizonyos gondtalan könnyedséggel ábrázolt boldog békeidők, és a két világégés közötti, politikai-gazdasági válságoktól sújtott esztendők. A jeles kutató ugyanis energiát és munkát nem kímélve megosztotta a publikummal az 1866-tól 1935-ig élt Lowetinszky János József naplóit. A monarchiával szemben kritikus, soviniszta, ám ezzel együtt sajátosan fanyar humorú férfiú nem a felső tízezer tagjaként megannyi dologról más véleményt osztott, mint nemesi vagy nagypolgári családba született kortársai. Bár pályája szenzációktól abszolút mentes, de őszinte-kendőzetlen stílusa kézzelfoghatóvá teszi ezt a periódust - egyben rámutat, hogy a valóság mennyire különbözött a regényekben olvasott, nemritkán kissé meseszerű-romantikus idilltől.
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után rengetegen találták magukat kilátástalan helyzetben. Mindenki úgy segített magán, ahogy tudott - a szegényebbek gyakran törvényen kívüli betyárokként tengették szűken mért napjaikat, míg a vagyonosabbak pénzükben és pártfogóikban bíztak. A főbb vezetőkből sokan az oszmán birodalomba menekültek, abban reménykedve, hogy a szultán nem adja ki őket. Ám hamar kisült, hogy kizárólag akkor kerülhetik el, hogy az osztrákok rögtönítélő bírósága elé álljanak, ha felveszik az iszlám hitet. Heves vita vette hát kezdetét az emigránsok soraiban, mivel a kompánia mást-mást vallott túlélésről, a távlati tervekről és dédelgetett vágyálmokról. Hiszen a lengyel származásúak hittek abban, hogy a törökök a nem is oly távoli jövőben le fognak számolni gyűlölt orosz ellenségeikkel. Hazatérés, újbóli iszkolás esetleg mélyen átélt hitük formai megtagadása - nem könnyű, ellenben filmvászonra kívánkozó dilemma.
Lugosi Béla és a szesztilalom
Megemlítendő a Tanácsköztársaság egyik intézkedése is. A százharminchárom napon át regnáló rezsim arra törekedett, hogy a múlt eltörlése mellett a jövőt is uralja az emberek drasztikus-drámai átformálásával - így a népbiztosok közel teljes szesztilalmat rendeltek el. Hogy mennyire tartották be ezt a szabályt, az remek kérdés, viszont gyanítható, hogy jócskán akadtak, akik illegális bögrecsárdák üzemeltetésével igyekeztek szert tenni némi mellékesre. A totális zűrzavar kirobbanásakor egy kupica pálinkára vágyó, és ennek folyományaként botcsinálta szeszcsempésszé avanzsáló szerencsétlenek hányattatásai szatirikus, az alkoholfogyasztást egyáltalán nem méltató dramedy-ként igencsak érdekesek lennének. Pláne, ha a zugivókra a kommün egyik legfeltétlenebb híve, a bort soha nem ivó Lugosi Béla vadászna egy vért szagoló vámpír veszett vehemenciájával.
Ezzel ötletbörzénk második részének végéhez értünk: ha a ti fejetekben is beindultak a kis fogaskerekek, akkor osszátok meg velünk, hogy szerintetek melyik kevésbé ismert történelmi magyar éra, személyiség vagy esemény lenne méltó a filmes adaptációra!