Képzeljünk el egy iskolát, ahol gyilkosokat nevelnek. Züllött, problémás fiatalok csapata egy helyen, akik másutt nem biztos, hogy megállnák a helyüket, éppen ezért egyfajta számkivetettként tökéletes alanynak bizonyulnak arra, hogy elsajátítsák a gyilkolás művészetét. Meredek, hovatovább valamelyest elszállt koncepciónak hangzik, de megfelelő kezekben működőképes lehet - amint azt a Marvel-filmekkel maguknak elismerést szerző Russo-testvérek produceri felügyeletében készült sorozat nyitánya is bizonyítja. Az Orgyilkos osztály első epizódja alapján egy olyan sorozatnak mutatja magát, amely ha hagy is némi hiányosságot maga után, kétségkívül ígéretes, pofás néznivalónak bizonyulhat hosszú távon.
A nyolcvanas években játszódó széria főszereplőjét, egyben szűz szemünket, amellyel rápillanthatunk egy furcsa, abszurd világra, Marcus-nak (Benjamin Wadsworth) hívják. Marcus az utcán él. Szülei halottak, otthona nincsen, az iskolából kicsapták, abból él, amit talál a szemétben és néha elszív egy-egy jointot, amit egy másik hajléktalantól kap. Életcélok nélkül tengődik egészen addig, amíg néhány fiatal be nem avatja őt valamibe, ami gyökerestül felforgatja a hétköznapjait, hovatovább egész életét. Elviszik őt egy titokzatos férfihoz, bizonyos Lin mesterhez (Benedict Wong - Doctor Strange), aki egy különleges iskolának az igazgatója. Az iskola egy gyilkosnevelde, egy sajátos szabályrendszerrel bíró külön világ, amely a normális, civilizált világ előtt titokban létezik, és amelynek célja, hogy a világ egyensúlyát erőszakkal helyre billenteni képes ifjú bérgyilkosokat neveljen ki magából. Ezek alapján én már azon se lepődnék meg, ha kiderülne, mindez a John Wick univerzumában játszódik, de annak a világától azért tisztes távolban van ez a széria.
Az azonos című képregénysorozat alapján készült Orgyilkos osztály tulajdonképpen nem más, mint egy újabb felnövéstörténet, amelyben történetesen nem egy olyan esemény lesz sorsformáló hősünk számára, mint a szerelembe esés, vagy hasonló jóság, hanem az, hogy kitűzhet maga elé egy olyan életcélt, mint például Ronald Reagan meggyilkolása. Marcus persze szerelembe is esik, mégpedig egy lányba, aki természetesen nem lehet az övé, valamint azt is el kell szenvednie, hogy újoncként a nagyok nem győzik őt vegzálni, mígnem csatlakozik azokhoz a fiatalokhoz, akik csapatnyi különcként a különcök között tengődnek egymás társaságában. A felnövéstörténet ennyi, a többi már beavatás ebbe a magából kifordult világba.
Russóék kellő energiával pumpálták tele már a nyitányt is, és ahogy azt a következő epizód ajánlójából leszűrhetjük, ez a tempó és energia csak sokszorozódni fog a későbbiekben. Meggyőző svunggal vetik bele magukat és minket is ebbe a világba, ezt pedig teszik erőteljesen a nyolcvanas évek audio- és vizuális jegyeire támaszkodva. Minden második, harmadik percre jut egy nyolcvanasévekbeli ismert vagy kicsit ismeretlenebb muzsika, egy kis Cure itt, egy kis Echo and the Bunnyman ott, miközben egy enyhén stilizált punkos lepukkantságba csöppenünk (még egy pici rajzfilmbetét is van), amely a színeket levéve emlékeztethet bennünket akár Walter Hill Ha eljönnek a bomberek című filmjére. Az akciójelenetek szórakoztatónak mutatják magukat, a főhősnek pedig megvan az esélye arra, hogy idővel karizmatikussá forrja ki magát.
Egyelőre azonban legyen az egész bármilyen pofás, bármennyire laza és menő, nehéz megmondani, hogy hosszútávon mennyire lesz maradandó. A koncepció bár tiszta, a főhős motivációját és háttértörténetét túl gyorsan zavarták le, ahogyan egyelőre az is kérdéses, hogy ehhez az egész alaphoz miként is fognak hozzányúlni az alkotók. Vajon társadalomkritikát szeretnének kerekíteni, avagy csak egy könnyed, high concept akciósorozatot sulidrámába oltva? Mennyire fog vajon a későbbiekben reagálni erre az első epizódban megpedzegetett vériszamos közegre? Az első óra végén azt látjuk, amint Marcus, túl első gyilkosságán végre azt érzi, élete megfelelő vágányra került és ezt így tudja folytatni. Láthattunk már ez előtt is olyan karaktereket, akik saját maguk személyiségét gyilkosságban találták meg (lássuk akár a Wanted című film főszereplőjét) és ez mindig azt igényli, hogy meglegyen a sokszor kényes egyensúly moralitás és amoralitás között. Vagy legalábbis felismerje saját amoralitását és tudatosan lubickoljon benne (amiként azt a Wanted is tette).
Esetünkben persze nagy esély van arra, hogy inkább magát a társadalmi közeget fogja kritikával illetni a sorozat és ebben fogja meglelni a gyilkosságokra tett igazolást. Marcus Reagan elnököt okolja, amiért szülei meghaltak, az pedig, hogy a társadalom őt magát is kivetette magából és nem fogadta vissza többé, szintén nem hozott túl sok jó pontot. Az ember pedig mi mást is tehet ilyenkor azon kívül, hogy belemenekül egy furcsán egzotikus, izgalmas világba, ahol a bosszúvágyat könnyűszerrel ki lehet élni? Merem remélni, hogy a sorozat a későbbiekben mindezt kellő árnyaltsággal fogja ábrázolni és például az olyan karaktereket is jobban kibontja majd, mint a nagymenő gangsta szerepében tetszelgő, majd a gyilkosság pillanatában meghunyászkodó Willie (Luke Tennie). Ám ha mindezt nem is teljesíti, még így is bőven megvan az esélye arra, hogy legalább egy vagány, fiatalos, üdítően erőszakos, punk-habitusú akciósorozatot kapjunk. Akárhogy is, ennyiből ítélve nem fogunk rosszul járni.