Olvassátok el a cikk első részét is, amely a pozitív példákkal foglalkozik.
John Wayne - A hódító
A Marion Robert Morrisonként anyakönyvezett John Wayne neve egybeforrott a westernekével. Hovatovább a darabos vonású, keménykötésű férfi egyenesen a múltat akarva-akaratlanul megszépítő tömegek első számú ikonjává, egyben az amerikai patriotizmus arcává avanzsált. Persze más, imázsához igazodó területeken is feltűnt: több ízben is kihívásokra éhező, vagy éppen azokkal heroikusan megküzdő pilótaként remekelt, vagy éppen katonaként öregbítette a renoméját.
Ám 1956-ban ráébredt, hogy nem szabad minden ajánlatra igent mondania. Hiszen a Dick Powell rendezte A hódító Dzsingisz kánjaként önkéntelenül is röhögőgörcsöt váltott ki a nézőkből - elvégre tessék-lássék mongolnak maszkírozva még az éra megengedő mércéjével is kabaréba illően festett. Pláne, mivel megcsontosodott szokásához híven egy vadnyugati pisztolyhős manírjaival igyekezett megformálni a legendás hadvezért. Ráadásul azért is főhetett a feje, mert az atomkísérletek helyszínéül szolgáló sivatagban felvett blődli stábjában az átlagosnál lényegesen többen haltak meg daganatos betegségekben. Ő maga is alulmaradt a gyomorrákkal vívott csatájában.
Charlie Chaplin - Monsieur Verdoux
Charlie Chaplinről az 1940-es A diktátor tükrében sem feltétlen a politikai aktivizmus és az ilyen-olyan elvek markáns felvállalása ugrik be a többségnek. Mivel életműve javában az általános, a kisembert piedesztálra emelő humanizmuson túl nagyítóval sem lehet felfedezni semmiféle ideológiai töltetet. Azonban a filmipar jeles polihisztora sosem titkolta progresszív-baloldali meggyőződését, és ha tehette, szívesen szánt időt arra, hogy felkaroljon egyes, a véleményével egyező ügyeket. A második világháború alatt komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy megkedveltesse a Szovjetuniót a nyugati közvéleménnyel: ebben az sem zavarta, hogy az FBI kommunistagyanús potenciális ügynökként kiemelten fókuszál a ténykedésére. Ezért mihelyst kiderült, hogy pártfogoltja, Joan Barry azzal vádolja, hogy elcsábította, és ő a születendő gyermeke apja, Hoover ügynökei egy prédájára leső vércse sebességével csaptak le a kínálkozó alkalomra. Morálisan minimum megkérdőjelezhető hecckampány indult - az idegileg teljesen kimerült Chaplinnek pedig fogalma sem volt arról, hogy mihez kezdjen.
A gödörből az egy meglepő ötlettel előrukkoló barátja és kollégája, Orson Welles húzta ki. Azt javasolta, hogy hozzon tető alá egy, a nem éppen előnyös dacára legkevesebb tizenegy nőt elcsábító, aztán kegyetlenül lemészároló Henri Désiré Landru rémtettei ihlette, fekete humorú komédiát. A híresség kapva kapott az alkalmon, mert módja nyílt egy másik oldaláról is bemutatkozni. Sőt, a tétet emelendő, azt is eltökélte, hogy az iszonytató világégés után emlékeztető leckét ad arról, hogy a legaljasabb himpellér sem okozhat akkora szenvedéseket, mint a fegyver-nagyiparosok. De fáradozásainak Monsieur Verdoux címmel a mozikba kerülő gyümölcse, amiben egy hozományvadász gyilkos rádöbben, hogy inastanonc sem lehetne a nagytőkéseknél, rútul megbukott. Rajongóinak finoman fogalmazva sem tetszett, hogy kedvencük a megszokott, bohókás csavargóként ténfergés helyett ártatlanokat küld a másvilágra, és a kapitalizmus egyáltalán nem burkolt kritikáját is nehezen emésztették meg. Főleg az USA konzervatív lakossága háborodott fel az eszmei mondandón: szinte testületileg elfordultak egykori bálványuktól.
Jerry Lewis - The Day the Clown Cried
Vele szemben Jerry Lewis megúszta a nyilvános megszégyenülést, ám szakmai körökben hosszú esztendőkön át hitetlenkedve emlegették az apránként legendává nemesedő The Day the Clown Criedot. Az 1972-ben leforgatott, de Fortuna kegyéből a süllyesztőben örvendetesen eltűnő alkotás ugyanis érezhetően azzal a szándékkal készült, hogy a nevettető díjzáporban fürdőzhessen, és a felsőbb körök is elismerjék a tehetségét. Ám a dramedy egyszerűen túlságosan ízléstelennek és sokkolónak bizonyult ahhoz, hogy piacra dobják. Ez nem csoda, mivel ebben a csillag egy koncentrációs táborba deportált, lecsúszott bohócot formált meg, aki az őrök szigorú tilalma ellenére szórakoztatni igyekszik az ide hurcolt zsidó gyermekeket. Majd groteszk tréfaként a táborparancsnok utasítására a nácik engedélyével mókázhat nekik - hogy azok minél gyanútlanabbul sétáljanak be a gázkamrába. Szerencsére, Lewis időben ráébredt, hogy a bohóctréfák nem kompatibilisek a holokauszttal, és letett az imázsát sanszosan porig romboló, elhibázott koncepció nyilvánosság elé tárásáról.
Sylvester Stallone - Állj, vagy lő a mamám!
Nem maradhat ki az Arnold Schwarzeneggerrel folytatott rivalizálása folyományaként csúnyán megviccelt Sylvester Stallone kálváriája sem. Az osztrák tölgyet sokáig rühellő, és a vele való bármiféle kooperációt mereven elutasító fenegyereket hallatlanul idegesítette, hogy nemezise a megszokott profiljától némiképp elütő Ovizsaruban is tarolt. Ergo, ahogy a fülébe jutott a pletyka, hogy az ex-testépítő felfigyelt az Állj, vagy lő a mamám!-ra, akcióba lendült. Teljes kapcsolati hálóját latba vetve lobbizott, hogy inkább rá osszák a habókos anyja viselkedésétől lassan becsavarodó Joe Bomowski szerepét. Viszont eközben nem is sejtette, hogy haragosa ravasz játékot űzött vele: sosem akart ténylegesen részt venni a gyengécske produkcióban, hanem egyedül azért mímelt kíváncsiságot, hogy riválisa bekapja a horgot. Így mikor az könnyelműen felhívta, hogy közömbös beszélgetést tettetve megtudakolja, hogy mi a véleménye a forgatókönyvről, szuperlatívuszokban beszélt róla, és profihoz méltón imitálta a lelkesedést. A terv bevált: Stallone a publikumhoz hasonlóan ő is ezerszeresen megbánta, hogy fejest ugrott a rossz emlékű projektbe (itthon viszont sokan szeretik a filmet, szóval a magyaroknál legalább betalált vele Stallone - a szerk.).