Többek között a The Boys is bemutatta azt, hogy makulátlannak gondolt hőseink valójában romlottabbak lehetnek, mint egyes gonoszok, amely szórakoztatóan - és a vérrel sem spórolva - támasztotta alá a semmi sem fekete-fehér tézist. Egyúttal azoknak a karaktereknek a listáját is sikerrel bővítette, akikről tudjuk, hogy tetteik miatt utálnunk kellene őket, de legfőképpen karizmájukkal, vagy éppen más kiemelkedő képességeikkel sikerül elérniük, hogy bizonyos mértékig kedveljük őket. Ezeket gyűjtőnéven imádni való rohadékoknak hívjuk, az alábbiakban pedig többfajta példát, sőt értelmezést is kaphattok rájuk a Puliwood tagjainak jóvoltából.
Kérdés: ki tartozik számodra az imádni való rohadék kategóriába?
Szabó "Szada" Dániel: Homelander / The Boys
A Superman és Amerika Kapitány kombinációjaként is leírható "hős" egy karizmatikus, vezetésre teremtett, a tömegeket könnyedén befolyásoló, egoista manipulátor, akinek könnyedén előjönnek dühkezelési problémái, ha nem a tervei szerint alakulnak a dolgok. Noha a leírtak alapján gyűlölnünk kellene minden porcikáját, Antony Starr (Banshee, American Gothic, Rush) kiváló alakításának köszönhetően hol viszolygunk tőle, hol féljük őt, hol pedig megnyerő karizmájával észrevétlenül vesz le minket a lábunkról (ráadásul akadnak olyan pillanatok is a The Boys során, amikor megérteni véljük, hogy miért lett ilyen, noha ezek nem mentik fel a bűnei alól). Úgy mutatja be a szuperhősök pátoszossága mögött rejlő romlottságot, ahogy előtte csak a Watchmenben tudták, így nem is volt kérdéses, hogy Homelandernek ott a helye az imádni való rohadékok listáján.
Péter Zsombor: Tyler Durden / Harcosok klubja (Fight Club)
Számomra a kedvelhető rohadékok szinonimája a Harcosok klubja ikonikus figurája. Lehetséges, hogy létezik olyan ember, aki nem látta David Fincher kultmoziját, így nem lőném le a csavart, de a lényeg, hogy Tyler mindannyiunk vastökű, ultra laza haverja. Ő visz bele a rosszba, ő uszít a káoszra és mindent meg mer tenni, amihez mi gyávák vagyunk. Egy idő után ez persze veszélyessé válik, de a szövegei, stílusa, kisugárzása miatt lehetetlen nem imádni ezt az anarchista szemétládát.
Milány Botond: Benjamin Linus / Lost - Eltűntek (Lost)
Számomra kicsit egyértelmű volt a választás, mert bár rengeteg emlékezetes gonosztevőt láttunk már sorozatos fronton is (a filmeket én direkt nem vettem figyelembe, hiszen a The Boys kapcsán merült fel eme lista ötlete is), de közülük is kiemelkedik Benjamin Linus, aki simán az egyik legkomplexebb karakter a televíziózás történetében. A Lost készítői eredetileg csak néhány részre terveztek vele, akiről nem derült volna ki, hogy vajon tényleg tagja-e a Többieknek, vagy sem, ám Michael Emerson a figura bőrében már az első feltűnésekor egy annyira feszült, ijesztő és nyugtalanító alakítást hozott, amitől azonnal meghűlt a néző ereiben a vér. Az összes jelenetében olyan erőteljes tekintetet és jelenlétet sugárzott, hogy egyszerűen vétek lett volna pár rész után kiírni a történetből. Érezték ezt a készítők is, akik gyorsan meg is tették a sorozat főgonoszának, ám sikerült az évadok során árnyalni a karaktert, melynek köszönhetően sokkal inkább egy szociopata antihősről van szó, aki a céljainak beteljesítése érdekében képes bármit megtenni: emberrablás, kínzás, tömeggyilkosság, a saját lányának az életének feláldozása. Minden és mindenki csak egy eszköz a kezében azért, hogy megóvja A Szigetet a rossz emberektől.
Buzsik Turner Kriszti: Alex DeLarge / Mechanikus narancs (A Clockwork Orange)
Anthony Burgess - majd később Stanley Kubrick - történetének főszereplője egy tékozló tizenéves, aki a meg nem értettséget és az unalmat agresszivitásba fordítja át. Egy léha, különc kamasz, tekintélyét pedig nem kivételes intelligenciájával vívja ki, hanem kegyetlenségével és féktelenségével. Akkor mitől lehet szeretni? Kihívó a viselkedése, olyan dolgokat lép meg, amiről átlagember csak fantáziálhat (és ez jól is van így), de titkon könnyen azonosulhatóak az elfojtott érzelmek. Egy olyan világban él, ahol a rossz cselekedetei örökre megbélyegzik, és a művészet iránti végtelen rajongása és magához való esze, ravaszsága nem képvisel értéket. Akárhogy is, mindenkinek van erénye, és bármit tett is, senki nem érdemli meg, hogy lényegét puszta létezéssé redukálják.
Bagi Levente: Gus Fring / Breaking Bad és Better Call Saul
Mit ér a(z) (anti)hős az ellentettje nélkül? Walter White számos gennyládába botlott bele útja során, de egyikük sem volt olyan emlékezetes, mint Gustavo Fring. Ő volt az az ember, aki nem csupán hatalomban és befolyásban állt Walter fölött, hanem intelligenciában is felért a szakmát váltó kémiatanárhoz. Ha a szimpátiánkat még nem is, de a tiszteletünket már ezzel kiváltotta a különc drogbáró. Gus egy valódi báránybőrbe bújt farkas, aki a Los Pollos Hermanos igazgatójaként egy bájos üzlettulajdonosként tetszeleg, de lakozik benne valami, amitől a derű egy szempillantás alatt félelemmé tud változni az arcunkon. A drogbizniszben Gus rideg és kegyetlen. Haragudni azonban mégsem tudunk igazán rá, miután megismerjük motivációit és a sikerhez vezető útját. Nehéz nem azt kívánni számára, hogy teljesítse be bosszúját. Mindez aligha jöhetett volna létre Giancarlo Esposito nagyszerű játéka nélkül, akit mostanság minden filmes igyekszik megszerezni az ellenlábas szerepére.
Hegedűs Attila: Albert Rosenfield / Twin Peaks
Hogy teljesen őszinte legyek, rengeteget gondolkoztam, nekem ki is a kedvenc imádni való rohadékom a filmekből/sorozatokból. Felmerültek itt olyan nevek, mint Anton Chigurh, Hans Landa vagy éppen Hans Gruber, de végül az utolsó pillanatban beugrott az etalon, Albert Rosenfield. Aki ismeri David Lynchet, illetve specifikusan a Twin Peakset, az tudhatja, hogy ebben az ártatlannak tűnő városkában csak furcsa fazonok fordulnak meg. Közülük magasan kiemelkedik Albert, az FBI törvényszéki orvosszakértője (Miguel Ferrer frenetikus alakításában), akiből annak ellenére, hogy egy hallatlan nagy koponya, mindenféle és fajta pozitív érzelem (beleértve a szimpátiát és az empátiát is) hiányzik. Csaknem az összes jelenete aranyat ér, és Ferrer 2017-ben bekövetkezett tragikus halála folytán a Twin Peaks harmadik évadára már csak egy félszeg mosollyal tudunk tekinteni.
Fonyódi Noémi: Jigsaw / A Megtorló (The Punisher)
Billy Russo mindenki legjobb barátja, pontosabban az a barát, akire keserűen tekintünk vissza, hogy az egykori legnagyobb bizalmasunk mikor fordult át a legnagyobb ellenségünkké. Ahogy felnövünk, hatalmasat fordul velünk a világ és nem feltétlenül a jó irányba. Idegenként köszönhetnek ránk olyanok, akikkel korábban mindent megosztottunk és elszörnyedünk annak láttán, mivé váltak. Jigsaw a tökéletes példája ennek az átalakulásnak, de mivel továbbra is megvannak a szép emlékek, próbáljuk megmenteni és helyrehozni egy olyan kapcsolatot, ami már soha nem lesz a régi. Remekül prezentálja ez az egy karakter önmagában, hogy az igazi mély szeretet milyen drasztikusan tud az ellenkezőjébe átesni, hogy az örökös jobb élet kergetése közben egyre jobban kitolódik a határ, amit még hajlandóak vagyunk megtenni a siker érdekében és nem számít kit áldozunk fel a célért. A legrosszabb az egészben pedig, hogy ez sokszor fel sem tűnik, amíg nem kerülünk döntéshelyzetbe.
Kovács Gergő: Berlin / A nagy pénzrablás (La Casa de Papel)
A Netflix legnézettebb nem angol nyelvű sorozata, a La Casa de Papel mély és összetett jellemeket mutat be a középpontban álló rablóbanda képében, de közülük is kiemelkedik Berlin, aki talán a legmegosztóbb, mégis milliók által kedvelt karakter. Még az őt megformáló Pedro Alonso is bevallotta, értetlenül áll a figura népszerűsége előtt, hiszen alapvetően végig pszichopata szerepkörbe bújva molesztálja és fenyíti a népet a rablás során. Persze a történet előrehaladtával ennél sokkal árnyaltabb lesz, sőt egy meglepő fordulattal még azt is eléri az alkotógárda, hogy a néző ellenszenve empátiává alakuljon, és még ha számos tette valóban elítélendő, ő az egyetlen a csapatban, aki sosem cselekszik ellentmondásosan, csakis az elveinek megfelelően. Szimpatikussá teszi a tiszteletet parancsoló kisugárzása, az, hogy minden helyzetben képes megőrizni a hidegvérét, hogy nála nem létezik kettős mérce, nem utolsósorban pedig a humora, hiszen ilyen szellemes megjegyzésekkel senkit nem lehetne utálni. Számomra minden egyes perce a széria legjobb pillanataival egyenlő, de ebben Alonso zseniális játéka is megkerülhetetlen.
Goretity Dániel: Sylar / Hősök (Heroes)
Na, a Hősök sem egy mai csirke már, nézte esetleg valamelyikőtök? A gimis éveim egyik legmeghatározóbb sorozata, melynek első két évada mesteri, a folytatást pedig sajnos jogosan tagadja le mindenki. Két karakter viszont biztosan megmaradt a rajongók emlékezetében, a főhős Peter és persze "az érem másik oldala", Sylar - vagy korábbi nevén Gabriel Gray. Az órásmester fia, aki mindenáron különleges szeretett volna lenni, főleg anyai nyomásra, a show könyörtelen gonoszaként vonult be a tv-s történelembe Zachary Quinto zsigeri alakításában. Ahogy teltek az évadok, Sylart egyre inkább próbálták árnyalni az írók és elvinni az antihős, végül pedig már sajnos a hős irányba is, noha a közönség már a legelső pillanattól kezdve "imádta utálni" a dolgok működését azonnal megértő gyilkost. A szülői elnyomás és az addikció áldozatává váló, mások képességeit könyörtelen mód begyűjtő Sylar tökéletes antagonistájává vált a sorozatnak, és persze a képességmásoló Peternek egyaránt. Óriási kihagyott ziccer sajnos a sorozat lefutása, kettejük párharca sosem tudott igazán kicsúcsosodni - Sylarnak viszont mindenképp itt a helye ezen a listán.
Pavlics Tamás: Simon Gruber / Die Hard - Az élet mindig drága (Die Hard: With a Vengeance)
Noha Alan Rickman Hans Gruberét szokás igazán John McClane első számú nemezisének tartani - már csak azért is, mert az akkori akciózsáner sablon rosszfiúit alaposan felfrissítette - számomra mégis az 1995-ös folytatásban (részben) bosszút esküdött tesó a kedvencem. Részben azért, mert ezt az epizódot láttam a legtöbbször, részben azért, mert zseniálisan szórakoztató buddy movie a mai napig Bruce Willisnek és Samuel L. Jacksonnak hála. Jelentős részben azért, mert ennek legfőbb katalizátora a Jeremy Irons alakította terrorista, aki ugyan a film első felében fizikailag fel sem bukkan, azonban már az első percekben szó szerint berobban a jelenlétével, amit aztán firnyákosan furmányos fejtörőkkel bolondít meg (magyarban Szakácsi Sándor zseniális szinkronja rengeteget tesz hozzá a karakterhez), hogy McClane-nek még a másnaposságát is elb*ssza. Amellett, hogy valószínűleg ide vezethető vissza az imádatom a criminal mastermind típusú antagonistákhoz, a hidrogénezett hajú Jeremy Irons egyszerre szórakoztató, ravasz, kegyetlen, rideg és cool, ugyanakkor személyes érintettsége miatt McClane-nel (anno a Gruber név felfedése mekkorát üthetett a moziban!) az indítékai, vendettája teljesen logikus és érthető, már-már szimpatikus. Ennek tetejébe még Michael Kamen zseniálisan dolgozta át a "Johnny Comes Marching Home" című klasszikus amerikai indulót, amely csak tovább növeli Simon cool faktorát és ami azóta is elválaszthatatlan a figurától. Nem csak Simon mondatja velem, de nem lehet nem szeretni.
Molnár Dávid: Al Swearengen / Deadwood
Al Swearengen is azt a trendet erősíti a listánkban, hogy milyen sokat számít a színészi alakítás, ahhoz hogy valóban emlékezetes maradjon egy alapjában erkölcstelen, mindenen átgázoló figura. Ian McShane akkor domborított egy hatalmas alakítást a 2000-es évek közepén az HBO western szériájában, amikor a TV-sorozatoknak még messze nem volt ekkora presztízse, mint manapság. Ugyanakkor, ha már szokássá vált a Maffiózókat és a Drótot kiemelni a TV-sorozatok minőségi szintlépésében, akkor nem szabad a Deadwoodot sem kihagyni a listáról, többek között pont Al Swearengen miatt. A mocskos szájú, erőszakos karakter kvázi egy anti Walter White utat ír le - a széria elején egy végtelenül antipatikus nagyjátékos a deadwoodi hatalmi hierarchiában, akinek traumáiról, lelkének rezdüléseiről a legendás monológjain keresztül a három évad során szép apránként hull le a lepel, hogy a végső évadra elnyerje a néző szimpátiáját, annak ellenére, hogy továbbra sem egy kebelbarát a város többi lakójával. Legszívesebben többször is beleöklöznénk az arcába egyes húzásai után, de miután fény derül az előzményekre, elgondolkodik a néző, hogy adott korban, adott helyen vajon nem valami hasonló életpályát írt volna-e le a saját élete is.
Török Tamás: Bill / Kill Bill
Némi lehengerlő stílusosság, vagy pusztán egy karizmatikus színészi alakítás is elég lehet ahhoz, hogy rokonszenvezzünk az ügyeletes szemétládával. Ám ahhoz, hogy a szimpátián felül az empátia is megszülethessen az antagonistát illetően, már jóval komolyabb írói bravúrokra van szükség. Quentin Tarantino Kill Billjének egyik legfontosabb, és máig egészen parádés aspektusa az a fajta mítoszépítés, ami Bill karakterét övezte, nemcsak az első jelenettől fogva, hanem már a film címében is. A könyörtelen bérgyilkosvezért a két részre bontott történet zárásáig szinte kizárólagosan más karakterek "meséi" révén ismerjük meg, A Menyasszony szemszöge végett a nézői is legalább annyira fogja kívánni a vérbosszút, mint maga a főhősnő. A Kill Bill egyszerre feszült és intelligens fináléja azonban két filmre visszamenőleg is képes más megvilágításba helyezni a dolgokat, David Carradine pedig termékeny karrierjének talán legjobb alakításával nem csak Bill figuráját, de Tarantino filmjét is halhatatlanná tette. Az eszelős gyilkos személyénél bűnösebb karaktert igen nehéz lenne találni, ám a kontextus megismerése egy érzékeny mód összetett bosszúsztori hasonlóan méltóságteljes lezárásához vezetett.
Ezek voltak a mi választásaink, és a ti listátokon mely karakterek szerepelnének?