Mazochista oroszlánok, buta bárányok és vámpírok, akik napfényben csillognak-villognak. Két karrier kezdete és egy szériáé, ami úgy megbolondította a tinédzserlányokat világszerte, mint vegetáriánus vérszívókat a frissen csapolható vér látványa. Most nézzük meg tizenöt év távlatából azt, hogy mi a helyzet ezzel a filmmel.
Nem mondhatjuk azt, hogy kikopott a popkult köztudatból. Már csak azért sem mondhatjuk, mert tizenkét éves keresztlányom éppen mostanában kezdte magának felfedezni a sorozatot (amelyet többször megnézett már) és lelkesen újságolta, hogy végre megkapta az első regényt is ajándékba. Azt a regényt, ami még 2005-ben jelent meg és ami megjelenésekor hatalmas rajongást váltott ki magának. Keresztlányom példájából kiindulva úgy tűnik, hogy az ember-vámpír szerelmi kapcsolatokkal még mindig tudnak a fiatalok rezonálni, még mindig képesek megtalálni benne valamit, ami rabul ejti őket. Hogy mi lehet az?
Talán köze lehet mindehhez annak, hogy a főszereplő introvertáltsága egy olyan hőstípust hozott a köztudatba, akivel tudnak azonosulni a margó szélére került fiatalok is, akik kevésbé sikeresek az osztálytársaik körében és akik kevésbé vevők arra, hogy elmenjenek bulizni (hacsak nem egy hasonlóan introvertált, szexi vámpírfiú hívja el őket a bálba). Talán köze lehet ennek ahhoz is, hogy azok a szerelmi történetek, amelyek két olyan fél között jönnek létre, akiknek ellenségnek kellene lenniük (vagy legalábbis semmiképpen nem szerelmeseknek), azok mind a regényekben, mind a filmekben bevált toposznak számítanak. Akárhogy is, Stephenie Meyer regénye valamit eltalált, ezt a valamit pedig Catherine Hardwicke a 2008-ban bemutatott filmjével sikeresen átültetett a mozgóképre. Még akkor is, ha alapvetően jó filmnek a legnagyobb jó szándékkal sem lehetne nevezni.
A történet röviden: Bella (Kristen Stewart) édesapjához költözik egy Forks nevű kisvárosba, ahol gyorsan szerelembe esik egy helyi fiúba, Edwardba (Robert Pattinson), akiről történetesen kiderül, hogy vámpír. Sőt, kiderül az is, hogy egy egész vámpírkolónia él betagozódva a kicsiny közösségbe, miközben egy másik vámpírbanda gyilkosságokat követ el. Bellának tehát nemcsak azzal kell foglalkoznia, hogy beilleszkedjen az új környezetbe, de azzal is, hogy egy olyan srácba szerelmes, akibe talán, ha használja kicsit az ép eszét, akkor arra jutna: nem kellene. Na de ki használja az ép eszét akkor, amikor szerelmes? Ugye?
Az Alkonyat, mint mozifilm nagy és döcögős utat járt be, mire ebben a formájában a mozivászonra került. A forgatókönyv több változaton is átment, aminek első iterációi egyikét Mark Lord vetette papírra. Ez a verzió még meglehetősen szabadosan kezelte az alapanyagot, több karakterrel másként bánt el a könyvhöz képest (volt olyan, aki meghalt a végén) és igyekezett apellálni a férfi nézőknek is. Bellából egy klasszikus értelemben vett badass női karaktert faragott, ennek folyamodványaként a finisben puskával vámpírokat irtott, egy másik jelenetben pedig az FBI elől menekül jetskin. Végtére is teljesen érthető, hogy Meyer elhatárolódott a tervektől és úgy érezte, Hollywood lényegében csak a márkanevet tartja meg, annak égisze alatt pedig egy teljesen eltérő, széles körű igényeket kielégíteni próbáló terméket próbál létrehozni. A projekt ebben a formában végül elsikkadt - köszönhető ez némi változásnak a vezetőséget illetően, valamint részben annak is, hogy egy másik vámpíros film éppen elhasalt a mozipénztáraknál (ez volt a Vérfarkas című film Christina Ricci-vel). Mikor újra elővették annak ötletét, hogy az Alkonyatból filmet kéne csinálni, Lord verziója minden újításával együtt már egyáltalán nem volt terítéken, helyette egy az eredeti regényhez jóval hűségesebb feldolgozáson törték a fejüket az alkotók.
A film rendezésére végül egy relatíve kisebb név került kiválasztásra. Catherine Hardwicke első ránézésre megfelelő jelölt, hiszen bár tapasztalata nem volt a fantasztikusabb jellegű történetek elmesélésében, de azt már éppen bizonyította, hogy a tinédzsereket kívülről-belülről ismeri (a Tizenhárom című filmjéről van szó, természetesen). Kapott a projekt tető alá hozására 37 millió dollárt, ami relatíve kisebb összegnek hat, néhány újonc színészt, a többi pedig már történelem. Hardwicke filmje pedig igencsak sokat keresett (400 milliót biztosan), bebiztosítva ezzel a folytatásokat is.
Az Alkonyat azonban dacára a kult-státuszának, egy furcsa pozíciót foglal el a filmtörténetben. Mint jelenség kikezdhetetlen és letagadhatatlan, mint film, viszont egy kínosan képtelen, minden ízében furcsa és sokszor röhejes szerelmesfilm. Még ha a maga módján szórakoztató is tud lenni - pont az említett jellemzői miatt. Egy film, ami újabb bizonysága annak, hogy a népszerűség nem egyenlő az egyértelmű és klasszikus értelemben vett művészi minőséggel és ami egyben felhívja arra a figyelmet, hogy nem szabad alábecsülni a tinilányok rajongva imádását. Nyilván nem lehet elvitatni a film jelentőségét és azt, hogy rengeteg fiatal találta meg benne a számításait, számukra úgyis kritikabiztos a végeredmény. Vagy legalábbis könnyen át tudnak siklani a problémák felett. Ez pedig így szép. (Én, mint az kiderülhetett ennyiből, rajongónak nem nevezném magam, de esküszöm, törekedtem arra, hogy megfejtsem, miért a nagy rajongás.)
A nyitójelenetek egyébként még adnak némi reményt a sejtelmes, ködös, zöldes tájjal, Carter Burwell amúgy pazar atmoszférát szövő aláfestő zenéjével. A csendes kisváros képeivel és Bella csendben gyötrődő szemlélődésével. Ezekben a jelenetekben még az azonosulási pont fixen és jól érzékelhetően jelen van - új barátok, a határok, a klikkek kipuhatolása, az idegenségérzet kitapintható és átérezhető. Majd ahogyan kúszik be a természetfeletti szál, ahogyan a vámpírok jelenléte egyre dominánsabbá válik, úgy megy át egy olyan territóriumba a film, ami viszont már inkább a kínosan szórakoztató (vagy szórakoztatóan kínos) kategóriába sorolható.
Minden egyes karakter viselkedése furcsának és életidegennek hat, amit ideig-óráig lehet magyarázni az alanyok életkorból fakadó és szociális helyzetével. Bella tinédzser, tehát eleve keresi magát, Edward pedig több, mint százéves vámpír, aki már több tucatnyi alkalommal járta ki az iskolát és játszotta el az introvertált tinédzsert. Tehát, adja magát, hogy furcsa és életidegen. Egymásra adott reakciójuk azonban a filmben inkább egy akaratlanul is vicces és kínos szituációkat, pillanatokat szül, amelyet csak jobban megtámogat Hardwicke érzékelhető iróniát nélkülöző rendezése és színészvezetése.
Kezdve Edward egyik első feltűnésével, melyben éppen hányingerre emlékeztető zsigeri reakciót ad Bella közeledésére, folytatva az olyan lehetetlen dialógusokkal, mint amilyen a mazochista oroszlán és a buta bárány példája. Pattinson játéka egyébként a maga módján szórakoztató. Az excentrikus vonásaival, a szexuális elfojtást alátámasztó testbeszédével, a tinilányok szexidolját a saját maga bizarr képére formáló játékával és a furcsa viselkedésével, ami arra enged következtetni: a maga száz éve alatt mintha egyetlen emberrel (illetve nővel) sem lett volna dolga. Kristen Stewart ebben a formában tökéletes párját alkotja. Révetegve vágyakozó tekintetét megannyi lány nevezheti sajátjának és úgy válik önálló, központi női karakterré, hogy a film közben a testi vágyakozás, a fellángolásnak beillő tinédzserszerelem teljes alávetettjévé teszi. Olyannyira, hogy egy ponton már az se számít neki, hogy feladja egész emberi mivoltát, ahogyan az sem, hogy szerelme alapvetően - saját bevallása szerint is - egy gyilkos (részletkérdés, hogy már vegetáriánus, de a vágy az ölésre így is megvan benne). Na de ez az olvasata a filmnek más lapra tartozik, valószínűleg több esszét is meg lehetne fogalmazni ebben a témában (felteszem, meg is tették már), menjünk is tovább.
Ami a film már említett kínosságát illeti, több árnyalatát is felfedezhetjük benne: a párbeszédek létidegen mivoltán kívül, a hányavetin odavetett gonosz vámpírtrió jelenléte és mímelt jellemábrázolása, valamint az ominózus baseball-jelenet mind az úgynevezett bűnös élvezet kategória felé tolják az alkotást. Komolyan venni nehéz, sokkal könnyebb szórakozni rajta és ámulni a megoldásokon. A fák közötti ugrálásokon (Bella Edward hátába kapaszkodva), Pattinsonunk testfelfedésén és annak csillámló hatásán (mintegy elidegenítő hatást várva, de kiderül, hogy Bella ezt csak még szexibbnek tartja) és úgy en bloc a helyenkénti effektek és akciók fésületlenségén. A cselekménybe ékelt vámpírmitológia újraírása és a vérfarkasokkal való rivalizálás (későbbi) megágyazása inkább ügyetlen és suta, semmint izgalmas és érdekfeszítő, de ebben is van egyfajta őszinte naivitás, ami megakadályozza, hogy igazán tudjak haragudni a filmre.
Ami még tizenöt év távlatából érdekessé teszi a film megtekintését, az a két főszereplő ténye. Izgalmas megnézni, hogy mind Stewart, mint Pattinson egy egészen érdekes karrierutat járt be azóta, nagyrészt mellőzve a közönségcsalogató blockbustereket, inkább a különc darabokra ráállva. Mindketten kikötöttek például David Cronenberg-filmekben, Stewart Oliver Assayas-nál és Pablo Larraín filmjében is bizonyított (utóbbiban egy másik női ikont, Diana hercegnét formálhatta meg), Pattinson pedig sajátos aurájú jelenlétét olyan mozikban kamatoztathatta, mint a Cosmopolis, illetve A világítótorony, hogy aztán a világ egyik legjobb detektívjét, Batman-t is felruházza sajátos jellemzőivel. Nem rossz ív, amit leírt.
A filmnek végül több folytatása is lett, a regényfolyam feldolgozásra került (az utolsó kötetet természetesen kettévágták és úgy küldték moziba), a rendezőnő azonban a második részre már kikerült a rendezői székből. A siker egyiknél sem maradt el, azóta pedig már egy újabb generáció kezdi magának felfedezni ennek a képtelen szerelemnek (és az ezután bonyolódó szerelmi háromszögnek) a történetét. Jó nekik. Szeressék.