Hirdetés

Batman (2022) - Kritika

|

Dőreség a bőregérrel kikezdened, főleg éjjel.

Hirdetés

Hogyan újítod meg ezt a karaktert?

A karaktert, aki a képregényfüzetek lapjain nyolcvan, filmvásznon pedig harminc éves múlttal bír. Akit a mostani iterációt megelőzően már öt különböző színész játszott el a nagyvásznon. Számos teljesen eltérő hangvétellel, zsánerrel és atmoszférával operáló filmben. Hogyan újítod meg azt a Batmant, aki Superman és Pókember mellett már évtizedek óta betonbiztos lábakon áll a legnépszerűbb, legismertebb szuperhősök dobogóján? És persze hogyan űzöl el minden kételyt vagy aggodalmat a nézők fejéből, akikben - a fentiek alapján teljesen jogosan - körvonalazódik egy kérdés: ugyan mit lehet még egy Batman filmben elmesélni, amit korábban nem láttunk?

Matt Reeves és Robert Pattinson denevérembere ezekre a súlyos kérdésekre kereste a válaszokat. Mi pedig, rögtön a kritika elején bátran kijelenthetjük, hogy kutatásuk sikerrel végződött.

Hirdetés

Ez egy másik Gotham. Egy másik Bruce Wayne. És ami a legfontosabb: egy másik Batman.

Zsánerelméleti szempontból beszélhetünk pár jól ismert eszközről és megközelítésről, ha szeretnénk megújítani egy-egy műfajt és nyomokban az utóbbi két évtizedben tömegével érkező képregényfilmek is igyekeztek élni ezekkel a lehetőségekkel. Próbáltak önmaguk paródiájaként és szatírájaként színt vinni a szürke hétköznapokba, legyen az egy Deadpool, egy The Boys vagy a minden téren friss Peacemaker (Békeharcos). Aztán az éppen aktuális trenddé váló multiverzumosdi során előszeretettel nyúlnak az alkotók a nosztalgia eszközéhez is, bemutatva kontrasztként, honnan hová is jutottunk, mint megújulás, illetve annak illúziója. Esetenként pedig a készítők egy lépéssel tovább mennek és a zsáner egyfajta dekonstrukciójaként és demitologizálásaként a feje tetejére állítják és az árnyékosabb oldaláról mutatják be azokat a toposzokat, melyeket - a képregényfilmek konkrét példájánál maradva - a hőskép, illetve szuperhőskép kapcsán megszoktunk és "elvárunk". Utóbbi mentalitás eredményeként születtek meg olyan alkotások, mint a Sötét lovag, a Logan vagy akár az Amerika Kapitány: Polgárháború is.

A legújabb Batman kapcsán maximálisan az utóbbi mantra érvényesül, viszont ahogy a felvezetőben is taglaltam, nem is annyira a zsáner, hanem inkább a központi karakter esetén volt erre szükség. Ez a fajta reformtörekvés pedig leginkább két fronton érvényesül: a filmet átszövő atmoszféra, valamint a címszereplő személyében.

A Hetedik te magad légy

Ha valakinek már túl sok az utóbbi évek felhozatalát tekintve a könnyed hangvétellel és számtalan egysoros poénnal zsonglőrködő képregényfilm, akkor annak bizony a Batman - egy nem gyengén ambivalens kijelentés következik - "felüdülés" lesz. Matt Reeves és készítőtársai nem hazudtak: tényleg a Hetedik (és a Zodiákus) jelentette számukra az elsődleges inspirációt. Konkrét jelenetek kerülnek megidézésre és átemelésre, a depresszív, komor, neo-noir hangulat pedig végig tiszteletét teszi a film során. Batman és Gordon felügyelő kettőse gyakorlatilag Mills (Brad Pitt) és Somerset (Morgan Freeman) karaktereinek dinamikájára emlékeztetnek bennünket. Rébusz tetthelyszínei és cselekedetei pedig ugyanolyan mocskosak és a bőrünk alá kúsznak, mint ahogy tette azt egykoron Kevin Spacey John Doe szerepében.

Jó noirhoz hűen a várost övező korrupció és kilátástalanság itt is a végsőkig kitart, valamint echte happy endről sem tudunk a szó klasszikus értelmében beszélni a majd' háromórás játékidő (erről még később) végén. A film fényképezése és látványvilága pazar, a város hangulata azonnal beszippant minket, viszont készüljön fel rá mindenki, hogy iszonyatosan sötét színekkel és tónusokkal operálnak Reeves-ék. Erős kijelentés következik, főleg egy képregényfilm kapcsán, de konkrétan egyetlen mosoly sem lesz az arcunkon a film elejétől a stáblista legördültéig. Tényleg, ha a Batman tizenöt évvel ezelőtt debütál, úgy az akkor aranykorát élő emo mozgalom valószínűleg a My Chemical Romance együttes Welcome to Black Parade himnuszával egyenértékű popkult alkotásként emelte volna piedesztálra ezt a moziélményt. Szóval enyhe figyelmeztetés azok számára, akik nem szeretik a minden téren sötét, komor, kilátástalan, depresszív, lassú nyomozós filmeket: a Batman közel sem a megszokott képregényfilm szintjét hozza. Cserébe viszont piszkosul jól áll neki.

Nem nézek, de látok. A sötét számomra fényként ragyog. Mi vagyok?

Gondolom, aki várta a filmről közölt kritikákat, az leginkább arra kíváncsi, hogy Robert Pattinson milyen Batman alakítást hagy hátra az utókornak és hol foglalja el helyét a már említett öt filmes elődje körében. Ahogy említettem, a megújulást és az "üde színfoltot" a karakter kapcsán kellett megteremtenie Pattinsonnak és igen: nem igazán jut róla eszünkbe egyik korábbi ábrázolás sem. Tim Burton két abszurdabb, viktoriánus kori atmoszférát idéző filmjében Michael Keaton főleg a karakter magányára fókuszált, aki a kissé kótyagos, már-már bugyuta milliomos álarca mögé bújt. Kilmer (aki jelen sorok írójának az egyik, ha nem a legjobb élőszereplős Bruce Wayne a mai napig) szintén a magány és egyedüllét motívumára fókuszált, viszont nála sokkalta inkább a gyerekkori trauma, valamint annak feldolgozása- illetve fel nem dolgozása került előtérbe, kontrasztba helyezve a két új társ (szerelem és kolléga) feltűnésével. Clooney-nál elkezdtük egy tapasztaltabb, bölcsebb Bruce, valamint az örökség felszínét kapargatni, amit aztán később a depresszív, megszállott, keserű és "túl sokat látott" formájában a Ben Affleck-féle ábrázolásában csúcsosodott ki. Szándékosan hagytam ki a Nolan-filmeket és Christian Bale-t a felsorolásból, hiszen a legtöbb rajongó számára ő a definitív verziója Batmannek azzal, hogy lehozta a karaktert a földre a filmek jól ismert "realista" hangvételével, valamint a Keaton- és Kilmer-féle Bruce Wayne ábrázolások tökéletes összemosásával.

Mindezekkel szembemenve Pattinson egy dühtől és bosszúvágytól fűtött Batman (és nem Bruce!) bőrébe bújt az első filmben. A történet szerint még csak második éve viseli a denevérkosztümöt, de már elérte, hogy az utcai gonosztevők és a rend éber őrei is rettegjék a nevét. Élvezi és élvezni is akarja az összetűzések minden percét és nincs pillanat, amikor Pattinson játéka - még a maszk takarása alól is - ne közvetítené felénk a karakterben fortyogó harag mögött megbújó bánatot és szenvedést. A film egy olyan montázzsal nyit, ami tökéletes alapozó a film- és a karakter számára is, azonnal beránt minket Gotham mocskos világába és az új Batman az elméjébe. Említettem a Hetedik párhuzamot, nos, a szóban forgó kezdő képsorok visszahozzák a noirokra amúgy is jellemző önnarrálást (nyugalom: legközelebb csak a film végén hallunk majd legközelebb ilyesmit), valamint a zaklatott kézírással megírt naplóbejegyzéseket is. A zseniális trükk nekünk, nézők számára viszont, hogy ezúttal nem a gyilkos agyába és lelki világába nyerünk betekintést ezekkel a képsorokkal, hanem épphogy a főhősébe. És az egyik nagy pofon ez, hogy mennyire is hasonlóan sérült és elborult ez a kettő. Számtalanszor használnak hasonló eszközöket az írók egyébként, hogy bemutassák a Rébusz és Batman közötti papírvékony és elmosódott határvonalat, amiért jár az óriási piros (vagy stílusosan fekete?) pont.

És még továbbra is Batman karakterénél maradva: hogy miként történik a már említett demitologizálás? Nos, spoilermentes kritika révén nehéz érdemben beszélnem a Batman által bejárt útról, viszont a film fogja a karakter alapvetéseit és egy ponton "kidobja őket az első gothami kukába". Azért is fogalmazok Batman, nem pedig Bruce Wayne ívéről, mert Pattinson gyakorlatilag a film 70-80%-ában maszkot visel. Ha a Sötét lovagot egykoron sokan kritizálták amiatt, hogy inkább Bruce Wayne, mintsem Batman film, úgy Matt Reeves alkotása ennek a szöges ellentéte lett. Ezt a Batmant nem érdekli az élete Bruce Wayne-ként, nem foglalkozik a társadalomban betöltött szerepével vagy a személyes kapcsolataival, megszállottként hajszolja magát a bűnüldözés sötét világába és az őrületbe - amit mi sem szemléltet jobban, minthogy a legtöbb karakter "Bosszú" néven szólítja, nem pedig Batmanként. A fiatal Pattinson pedig tényleg maximálisan kitett magáért, hogy mindezt megfelelő módon juttassa el a nézők felé - szóval aki csak az Alkonyat filmekből ismeri és nem látta az elmúlt évtizedes munkásságát, az alaposan meg fog lepődni, mire is képes a színész.

"Something in the way"

A többi karakter komplexitását illetően viszont vegyesek voltak a benyomásaim az első (és a kritika írásakor egyetlen) megtekintésem után. Mindenképp pozitív szót érdemel Rébusz karaktere Paul Dano alakításában, akinek a jelenlététől tényleg kiver minket a víz és olykor a Fűrész-filmek készítői is elismerő bólintással reagálnának a "kvízmester" egy-egy csapdájára. Az igazi motivációjára viszont kifejezetten későn derül sor és az számomra kissé csapongónak is érződött, valamint itt Dano is egyszer-kétszer mintha kicsit túljátszotta volna a szerepét, de nyugalom: egyáltalán nem Jim Carrey kaliberre kell gondolni. A tettei mögött ellenben mindvégig értjük a látszólagos indokokat, főleg úgy, hogy Batman szemén át tárjuk fel őket szépen, fokozatosan.

Selina szerepében Zoe Kravitz-től én bevallom, eleinte tartottam, viszont egy karizmatikus, sérült, talpraesett, sokrétű Macskanőt ismerhettünk meg benne, a kémiája Pattinsonnal pedig parádés. Az Andy Serkis-féle Alfred viszont merőben más az eddigi kedves komornyikokhoz képest, ráadásul nem is sok szerepet kap tekintve, hogy Bruce is a háttérbe szorul a film javarészében. A döntés persze érthető, viszont nyilvánvalóan azt is eredményezi, hogy nem igazán érdekel minket Alfred karaktere, így a köztük zajló egy-két érzelmesebbnek megírt jelenet is üresnek érződött. Ugyanez igaz a Jeffrey Wright-féle Gordonra is, aki ott van a filmben, segít Batmannek és a néző számára a főhős "szócsöveként" működik a nyomozás során, de bármiféle mélységet vagy extra réteget ne várjunk tőle. Colin Farrell Pingvingje pedig jópofa és látszik, hogy benne akad még bőven kraft, de egyebet ő róla se igazán lehet elmondani, talán majd az önálló HBO Maxes sorozatában.

A fenti felemás véleményeim oka egyébként leginkább a játékidőben, illetve pontosabban a nem megfelelően kitöltött játékidőben keresendő. A film tíz perc híján három óra hosszú és így, ilyen formában nem éreztem, hogy ez indokolt lenne. A noir detektívtörténet a zsánerből fakadóan adja magát, hogy egy cselekmény-orientált élményt ígér, viszont úgy gondolom, ráfért volna a filmre még néhány karakterpillanat. A film első felében Rébusz áldozatait követve igyekszünk Batmannel együtt rájönni a város vezetése által eltussolt összeesküvésre, de ez őszintén szólva végül se ez, se Rébusz terve nem szól akkorát a nagy egész tekintetében, ami indokolttá tette volna a hosszas, szövevényes felvezetést. Konkrétumok nélkül: szerintem bőven elég lett volna egy áldozattal vagy egy extra nyomozós mellékszállal kevesebb is ahhoz, hogy ezt továbbra is teljesértékű és érthető módon, redundancia és önismétlés módon bemutassuk a nézőnek. A film közepén például Rébusz a háttérbe vonulva várja a fejleményeket, ami meg is látszott a narratíva kibontakozásában és a finálé "előkészítésében" (illetve annak hiányában). Épp ezért megint csak kissé ellentmondásos a kijelentés, miszerint a film cselekménye úgy tömény, hogy közben alapvetően meghatározó faktorok - vagyis a mellékszereplők többsége - nem kapnak elég hangsúlyt.

Összegzés

A kritikám végére érve azért mindenképp visszaterelném a film összegzését és értékelését a kezdeti, pozitívabb hangvételű soraimhoz. A vetítés óta agyalok rajta, hogy a film megkapja-e tőlem az oldalon elérhető legmagasabb "Ezt látnod kell!" plecsnit, vagy az előzőekben taglalt hibái rányomták-e a bélyegét annyira az élményre, hogy "csak" a "Kifejezetten jó" értékelést adjam Matt Reeves filmjének. Habár nehéz és félig-meddig hiba is a részemről összehasonlítani vele, de véleményem szerint nem történt trónfosztás a Sötét lovagot illetően, amely mind a cselekményvezetésével, mind a mellékkaraktereinek mélyítésében erősebb teljesítményt nyújtott. Viszont ahogy a kritika felvezetésében is írtam, a Batman majd' tizenöt évvel később egy sokkalta nehezebb, szinte lehetetlen feladatot vállalt azzal, hogy új színt vigyen a karakterbe és a képregényfilmes zsánerbe egyaránt: ezt a feladatot pedig maradéktalanul ellátta.

A Batman a legendás karakter egy újabb méltó, élőszereplős feldolgozása és megreformálása a következő generáció számára. Egy elképesztően komor, sötét és tömör élmény, amely ügyesen rombolja le a karakter kultuszát övező alapvetéseket, hogy aztán a film végére újjáépítse azokat. Úgyhogy, ha egy ilyen mentalitású film nem érdemli meg a legjobb plecsnit az utóbbi pár év sokszor katasztrofális és megújulni képtelen közönségfilm-felhozatalában, akkor úgy érzem, hogy Gothamhez hasonlóan valami nem stimmelne a világban.

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Batman

Kinek Ajánljuk
  • Akik odavannak Batman karakteréért
  • Akik szeretik a detektív és noir történeteket
  • Akik már ki voltak éhezve egy sötét és komor képregényfilmre
Kinek Nem
  • Akik olykor mosolyognának is egy filmen
  • Akik nem bírják a lassú tempójú nyomozós sztorikat
  • Akik szeretnének még valaha örömöt érezni az életben
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.